Vadász- és Versenylap 9. évfolyam, 1865

1865-08-30 / 24. szám

o < o gyakran nagy előnyei vannak, bár a sport élvezetét nagyban fokozhatja a gondolat, hogy van egy „fidus Acbates"-e, kinek a nap eseményeit majd elbeszélhesse s ki ugyanazon szenvedélynek hódolva, méltányolni tudja a fáradalmak elmondását, mellyekbe a nemes vad elejtése s agancsainak diadalmas felmutatbatása került. Sok illy lesjáratot végeztem egyedül, vagy legalább semmi más társaságban, mint egy öreg és tapasztalt Highlander-rel; s igy szokásommá vált feljegyezni napi vadászataimat, ha ezek ollyszerüek valának, hogy elmondhassam — „forsan et liaec meminisse juvabit." Egy bizonyos pagonyban, vagy nem messze tőle, gyakran láttam egy feltűnően szép és erős szarvast; agancsai, bár nem rendkívül hosszúak, igen vastagok és lombárak, sötét szinüek és páros tízesek valának s minden ág vége elefántcsont gyanánt fehérlett. Maga az állat roppant testű, pompás állapotú s láthatólag idős volt. Egészen külön élt s a vidék többi szarvasával csatlakozni nem szokott, bár egy ízben, egy falka sutának megriadása által figyelmeztetve, felkelni s tova ügetni láttam, más alkalommal pedig, midőn két előttem lévő szarvas egyikére lőttem, egész váratlanúl kelt és törtetett el; de se most, se akkor, s általában soha se láttam együtt más szarvasokkal s ha felriadt is, soha sem ment a többivel egy irányba, hanem mindig egyedül mogorván ügetett el s ba esetleg csapására akadtam, e csapás is magányos volt s hegyenvölgyön át valamelly távoli erdős orom felé vezetett. A juhászok, kik mihelyt egyegy kitűnően szép szarvast pillantottak meg, erről engem azonnal értesítének : e bizonyos szarvast gael szavakkal a „nagy veres szarvasnak" nevezték el, miután egyéb tulajdonságain kivül szürszine különösen fényes veres volt. Öreg erdészem Donald és én több sikertelen kísérletet tettünk a „nagy veres szarvasra", de egy vagy más előre nem láthatott körülmény mindig elriasztotta őt közelünkből; s ezenkivül az a rosz szokása volt, hogy sokszor hirtelen s megfejtbetlen módon ugrott fel valamelly váratlan szögletből vagy mélyedésből. Vizsgálhattuk mi bármi hosszan és gondosan az előttünk lévő domb vagy terület egész felszínét s jöhettünk a meggyőződésre, hogy még nyúlnak való búvóhely sincs távol és közel: még is egyszerre csak felugrott a „nagy veres szarvas" valamelly kis mélyületből vagy kis hant megül, mellyre nem is gondoltunk — s tova ment, anélkül hogy jobbra balra nézne, szokott ügető iramában, mig a távolban szemeink elöl elveszett. Másszor, miután bitünk szerint, az egész erdőt úgy átkutattuk, hogy meg va~ Iánk győződve, miszerint őz vagy szarvas nem maradhatott mögöttünk: a mi szarvasunk egy egy gyalogfenyö-bokor megül kelt fel, melly látszólag egy nyúlnak alig adhatott volna rejthelyet. Vagy pedig a hajtók egyikének lábai előtt ugrott fel s bár alig száz yardnyira a helytől, hol én állottam, még is mindig sikerült neki visszatörni s talán mindannyiszor olly embernek vette irányát, kinél puska nem volt; annyi bizonyos, hogy egyetlen eset kivételével mindig úgy menekült, hogy nem lőhettünk reá. Azon esetben egy velem volt barátomat egy szoroshoz állítottam, mellyet a szarvas kedvencz forgója gyanánt ismertem. Az erdőtől fél (ang.) mértföldnyire állítottam fel őt, mert a szarvas, rejtjét elhagyva, rendkívül ovatos volt és gyanakvó. Barátom beszélte aztán, hogy a roppant nagy vad hirtelen és gyorsan mintegy nyolczvan yardnyi távolságban ügetett el előtte s nem is hederített a két lövésre, mellyet jól és