Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-28 / 6. szám

f 93 szökdelő angol felett; a vad elhozására nézve pedig nagyon is túl tesz amazon, mert nincs olly mély zsombék, olly sürü nádtörzs, vagy galyas vágás, melyen át ne törtet­ne, kimerültségig szaglászva s meg meg taposva minden bokrot, minden arasznyi sűrűséget, át meg át úszva a legindásabb tófenéket, mígnem megtalálta s elő hoz­za a lúdat csakúgy, mint a bukdácsoló kergeruczát, az erdei szalonkát vagy nyúlat sőt a rókát is. Bozontosabb, vagy ha rövid is, de sürübb szőre jobban takarja az előbb említett angol ebnél, mérsékeltebb járása s erős alkotása tartósabbá teszi s nem ritka a teljes erőben levő, tökéletesen használható 15—16 éves illyfajtájú vizsla. Az orosz vizsla, mellynek néhány példáját szintén ismertem, a szaglás finomsá­gára nézve túltesz talán mind a két elősorolt fajon s télen vagy vízjárta helyeken ta­nítók nélkül is tökéletesen használható, de meleg száraz talajon, nyár derekán vagy még elég hő ősz napjainkon épen nem használható ; éghajlatunk tönkre teszi s e faj­tú ebbel láttam azon mulatságos jelenetet, hogy a legszebb vadásztéren zsinóregye­nest szaladt gazdája előtt egy kis bokor árnyától a másikig, hogy ott megpihenve el­tikkadságából, fölkerekedjék, s újból kezdje az árnyék keresését. Legjobb vizsláknak tapasztaltam ekkoráig az angol és német vér keverékét. E keresztezésből olly fajt nevelhetünk, melly magában egyesítve mindegyik előnyeit, erösebb alkatú és valamivel lassúbb az eredeti tiszta angolnál, orra pedig csak oly fi­nom, áll pontosan, és kellően idomítva elő is hoz mindenféle vadat mindenünnen. A jó vadász megkívánja, hogy szüleit is ismerje a felnevelendő kölyök kutyának, azok szerint ítél s több nemzedéken át gonddal tenyésztve, több helyen csakugyan olly faj­ra tettünk szert, mellyet sem az angol sem a német magáénak többé nem ismerne, de a melly az éghajlathoz, a vidékhez és talajához alkalmasan önálló fajként szerepel s tökéletesen kielégíti a jó, a szenvedélyes lővadászt. A vizsla orra és szaglási tehetsége legfőbb, legkiválóbb tulajdona. Születési tu­lajdon, mellyet semmiféle nevelés meg nem adhat, semmiféle idomítás nem öregbít­het. a finom szaglási tehetség hiánya olly hiba, hogy a legszebb, a legjobb alkotású eb nélküle legfeljebb is házőrzőnek való. Nehéz különben az orr finomsága iránt határozott ítéletet mondanunk. Viszony­lagos ez is, és nehéz kellően meghatározni. Az orr finomságát többnyire azon távol­ság szerint mérlegezik, mellyböl a kutya megérzi a vadat, a biztosság szerint mellyel nyomozza és kikelti. Mind e jelek azonban nem csalhatatlanok. Számba kell ugyan­is venni a cseleket, mellyekkel némelly vad él, hogy a vizslát kijátsza; vannak olly finom ösztönü vadak, hogy a kutyát rendkívüli ravaszsággal csalják ide-oda s csak a legvégső szükségben kapnak szárnyra. Elég csupán a harisra utalnunk. Azért ha íté­letet akarunk mondani valamelly vizsla jó szaglásáról, számba kell venni a talaj nyir­kosságát vagy száraz voltát, a szél kedvező vagy rosz irányát, de meg a vad minősé­gét is. Akárhányszor halljuk a dicsekedést, hogy ezek meg amazok után haladt át va­laki bizonyos téren, azok semmit sem találtak, ő pedig kikeltett kutyájával ennyi, meg ennyi vadat. Kineveti őket és biztosan azt következteti, hogy az ö vizslájának finomabb az orra. Pedig kár a dolgot föltétlenül elfogadni; mert számba kell venni a mellék körülményeket is. Nem okvetlen úgy kellett ugyanis lennie, hogy a később

Next

/
Oldalképek
Tartalom