Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-28 / 6. szám

94 járó ugyan azon a nyomon haladt, mint a korábbi vadászok, pedig 5—6 lépés jobbra vagy balra nagyon sokat tesz; továbbá a vad az előbbiek elhaladása után jöhetett a térre, mi épen fogolynál, fürjnél, sőt erdei szalonkánál is, de még süldő nyúlnál is vajmi gyakori s igy néhány perczczel későbben csakugyan lehetett vadat találni azon a téren, mellyen korábban valamivel nyoma sem volt; száraz, meleg időben pedig épen nem lehetetlen, hogy öreg nyúlat is kelt valaki azon a térségen, mellyen más vadász már áthaladt, mert illyenkor a nyúl bevár, a szimat gyenge s lehet, hogy kedvező légfuvalom ép a később arra cserkésző vizsla orrába hozta a vad szimatát, mig az előbb arra járó s ép olly tökéletes szaglású — nyomát sem vette. Ezért nincs miért dicsőíteni az egyik vizslát a másik rovására. Van különben a vizslában más hiba, mellyet könnyű az orr hiányával összetéveszteni, s ez a restség. Kétségen kívüli ugyanis, hogy a vizsla restsége paralyzálja a sikert, mellyet kitűnő orrával elérhetne; elannyira, hogy alsóbb fokú szaglási tehetséggel biró kutya több vadat talál és kelt ki egy másiknál, ha serényebben keres és dolgozik. a vizslák orra ugyanaz lehet, s az eredmény mégis különböző.Ha a kutya restsége vagy csak lustasága is a természettől van, le lehet azt küzdeni és végkép kiirtani. Ritka dolog, hogy e hibát látni jó vadász vizslájánál, s a közmondás: a millyen az úr, ollyan a szolgája, könnyen alkalmazható a vadászat mesterségében illy formán: a millyen a vadász, ollyan a kutyája. Mondják ugyan néha, hogy a kutya teszi a vadászt. De ha ezzel azt akarjuk állítani: elég valakinek jó kutyával birni, hogy jó vadász is lehessen, úgy nagyon csalódunk; igaz ebben csak az, hogy ha az ember kutyájára bizton számolhat, jobban vadász s inkább kedvére; többet remél kitartóbban keres még olly vidéken is, hova vizslája segítsége nélkül nehezen vetődnék. Ez értelemben tehát legfeljebb úgy lehetne formulázni a dolgot, hogy jó kutyával valaki nem jó vadász (az már előbb is volt,) hanem jobb vadász. Az eredetileg rosz vadász birhat aztán a világ legjobb vizslájával, csak rosz vadász marad ezentúl is, sőt mi több, vele a legjobb kutya is elromlik, kedvét veszti, megszűnik keresni s legfeljebb rákap a vad üzésére. Itt eszembe jut egy adoma, mellyet atyám, ki annak idején jó vadász volt, többször elmondott. Volt neki jó, öreg vizslája, mellyel életén át sokat mulatott. Az öreg úr jól lőtt s a kutya azt meg tudta becsülni. Egyszer gyöngélkedvén, egyik jó barátja, ki vele más izben többször vadászgatott, de híres lövész soha sem volt, elkérte kutyáját fürjezni. Atyám nehezen bár és vonakodva, de átengedte a régebben hevert jó öreg vizslát, melly is ismerve atyám vadásztársát, szívesen elment vele. Kiérve a vadásztérre, az öreg Hector megállja s kikelti az első fürjet, a vadász lő és elhibázza. Hector serényen tovább keres s megállja a másikat. A vadász újra lő és az eredmény ugyanaz. Hector visszatekint, mintha mondani akarná: veled, úgy látom, semmire se megyek, de újra megindúl s megállja a harmadik fürjet, mellyet a jó vadász ismét csak elhibázott. Ekkor Hector kutyám sarkon fordul és füttynek, hívásnak oda sem nézve, egyenesen haza tart, hova szomorú arczcal jóval utánna beállít a hires lövész is, maga beszélvén el a kutya magaviseletét, megjutalmazva az atyámnál egybegyűlt volt kis társaság hangos, de kiérdemlett hahotája által. (Folytatjuk).