Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-28 / 6. szám

92 Avagy csakugyan igazuk volna e a külföld magasztalóinak, s a mit az ország kutyafajokból termeszt, mind rosz és hiába való-e ? Nem magunknak vindicáljuk a jó vizsla faj eredeti jellegét. Meglehet, hogy első magva Angol-, Német, Cseh- vagy épen Oroszországból került; de igenis állítjuk, hogy a mit e fajokból tisztán vagy keresztezés által az országban tenyésztnek, semmivel sem alábbvaló a behozott új fajnál. Sőt mi több, azt is állítjuk, hogy az itthon nevelt, a vidék-, éghajlat- és talajhoz szokott s e szerint idomított faj többet ér, hasznavehetőbb általában és hasznavehetőbb nagyobb mértékben többféle alkalmazásban, mint az annyira magasztalt tiszta, keveretlen például angol faj. El kell fogadnunk az elvet, hogy minden ország és vidék maga tenyészti legjobban a kutyákat, mellyek az ország természetének megfelelve egyúttal legalkalmatosabbak a külön vidékeken leggyakoribb vadra. Nézzünk szét a nálunk leginkább meghonosított, fentebb elősorolt fajok közt és mindegyikében találunk kitűnő tulajdonok mellett olly hibákat is, mellyek a behozott tiszta faj alkalmazását nem épen tanácsolják, hanem sokkal inkább azon elvhez vezetnek, hogy a tapasztalt vadász, egyesíteni törekvén a különféle fajok előnyeit, olly vérű ebet neveljen magának, melly foglalkozásának, az az: a vidék és vad minőségének leginkább megfelel. Nem vagyunk barátjai azon nagyon is rendszeres, — hogy czopfosnak ne mondjuk — az unalmassal határos angol vizslavadászatnak, melly a tiszta vér ne továbbját védve, s a munkafelosztás dicső nemzetgazdasági elvét a vadászatra is alkalmazva, külön vizslát tart keresésre s a vadnak megállására, külön egyet a lelőtt vagy megsebzett vad előhozására. Gyakorlatibbnak tartjuk, ha kutyánkban mindkét tulajdont egyesíthetjük, sőt kereken kimondva: tökéletes vizslának csakis azt tartjuk, melly egyaránt szépen és fürgén keres, határozottan és tartósan állja a vadat s azt, ha lelőttük elhozza, sőt, ha sebzett után küldjük, el is fogja s elő is hozza. Az egyaránt fürge kereséssel nélkülözhetlenül vele járó tulajdonnak Jártjuk a kitartást is, mert nem lehet szomorítóbb, leverőbb szenvedélyes lővadászra nézve, mint ha reggel kiindulva ép és erős kutyával, melly a nap kezdetén lelkiismeretesen bejár hegyet, vöjgyet, a nap derekán azt zihálva sarkában látja, nem birván többé se szép szóval, még kevésbbé dorgálással, de még a sűrűn kelő vad látása által sem előre szólitni, mert a kutya Uiállott, kifogyott erejéből és tönkre ment. A rövid, simaszörü angol vizsla, melly ujabb időben sokkal inkább elterjedt nehézkesebb, lustább keresésü cseh és német testvéreinél, bir az előbb emiitettem kitartással ; keresése, állása ellen alig lehet kifogásunk, csakhogy a lőtt vadat nem hozza el olly bizton, a vadásztér nehézségeivel nem küzd meg olly kitartóan, mint a cseh s többnyire könnyebb, finomabb termete nem ád elég erőt, hogy a messze felbukott nyúlat messze távolról elő is hozza. Finomabb alkata inkább is kiteszi az idő és zordonabb éghajlat viszontagságainak s tüzes munkálkodása fiatal erőben csakhamar elpusztítja. Orra, szaglása különben finom s ezzel némikép, bár nem kivétel nélkül, fölötte áll a német és cseh többnyire nehézkesebb, de erősebb alkatú vizslának. Ez inkább csak ügetve, vagy épen csak sebesen lépdelve, apróra keres, rövid térelőnynyel a puskás előtt, engedelmes, megbízható vadászpajtás, s főkép sürü helyen előnynyel is bir a könyelmübben