Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-20 / 5. szám

71 szirtek csodás alakzataiban, a láthatár kék vonalaiban pedig a fenségesnek magas képét látjuk visszatükrözve. Merengéseimből visszatérő úti-társam léptei ragadának ki. Ámbár nehezemre esett a teremtés e gyönyörű pontjától megválni, de minthogy az idő előre haladott, el kellett magamat határozni a visszatérésre. Lefelé mentünkben távolról még néhány zergét láthatánk s ezek egyike a Was-ach szirtoszlopán álldogálva, testének a háttérben élesen vonalozott körrajzaival érdekes látványban részesített. Meredek ereszkedök, henyefenyők ágasbogas bokrozata, mohlepte szirtfalak, sötét fenyvesek, tarkán hímzett pázsitok kecsteljes változatai között közeledtünk az alsó Ring katlanához. Ekkor a búcsúzó nap megtört sugarai rózsapírban föröszték a Hochweichsel csúcsos ormait, az alkonyat homálya fátyolos függönyét borítá az alanti völgyekre, a torkolatokból szürke ködpárák ereszkedtenek a Weichselboden fenyveseire — s mire félig kimerülten epedve várt éji tanyánkhoz érkeztünk, akkor a természet is csendes álomba szenderült s az ormok fölött kísérteties fényben emelkedő hold bágyadt sugárai ünnepélyes nyugalommal sülyedtek a bérezek hallgatag világára. Zavartalan éj után kora reggel utamat a Kanna völgyén folytatván, többször pillantottam vissza az átvándorolt vidékre, mellynek bájos képeit az sem feledheti, ki életében sokat utazott s változatos viszonyok folytán gazdag és tarka életet hordoz emlékezetében. Chernel Kálmán. Tyroli és bajor zergék és zergevadászok. (Vége). November havának — e vidéken a zergevadászatot befejező hónapnak —• egyik verőfényes délelőttjén elindúltam a már többször említettem idősebb vadászszal egyik utolsó vadászatomra. Ezen ember, kit Wein-nak hívtak — én inkább Bier-nek kereszteltem volna ezen ital iránti kiváló szeretetét tekintve — két hónap óta állandó kiséröm volt, s ügyes vezérlete s útbaigazítása mellett elég jó mászóvá fejlődtem, s a sikamlós bérczoldalt vagy a mélység párkányán húzódó keskeny ösvényt csaknem olly megvetéssel néztem, mint a délezeg paripán ülő az egyszerű vándorbotot. Még az a szó is hogy „nagyon rosz út", a mi tulajdonképen annyit jelent hogy „semmiféle út" vagy mint a punch mondaná „ellenkezője az útnak" csak nagyon kevés hatást gyakorolt már reám. Délután jókor érkeztünk egyik szokott leshelyünkre, de jóllehet órahosszant vigyáztunk, még pedig feszült türelemmel, ezúttal hetek óta először még hirét-nyomát sem kaphattuk zergének; s ez este nagyon is elégületlenül szántam el magamat a kenyér- és tejféle vacsorára meg hideg szénára. Másnap reggel napkölte előtt talpon és künn voltunk, s miután reményünk zergét láthatni igen vékony volt, elhatároztuk hogy két őzbak után nézünk, mellyeket néhány nappal előbb vettünk észre e tájon. Evégre lehető gyorsan egy szakadék fölött uralkodó előfokra kellett sietnem, mig Wein magasabbról egy kis kutya segélyével majd lefelé hozzám hajtandja a vadat. Negyedórányi idő volt nekem kitűzve,