Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-20 / 5. szám

72 de a kerülés jelentékeny, az ösvény sziklás és meredek volt, úgy hogy erősen kelle léptetnem, ha időre meg akartam érkezni megszabott helyemre. Kimelegedve, fuldokolva érek oda, s első dolgom lehányni a puskát meg tarisznyát. A mint ott állok hegyi botomra támaszkodva és körültekintgetve merről jöhetne az őz legalkalmasabban, köcsörtetést hallok s óvatosan arra felé pillantok. Szent isten, mi ez ! a milly igaz hogy élek, ez zerge, még pedig negyven yardnyi távolságra. Felkapom puskámat, nagy hirtelen czélbaveszem s tüzelek. Csett! az ördögbe ezekkel a bajor gyutacsokkal ! de még sem, a gyutacs el nem lobbant, mert elfelejtettem eltávolítani a kis vasat, melly arra való*, hogy a kakas ne szorítsa le a gyutacsot. Most minden rendjén van, a zerge még mindig ott áll első lábát szorosan együtt tartva s nagy megdöbbenéssel tekintve felém. Kissé szünetelek, mert képzelhető „hogy keblemet" mint a regényíró mondja „e pillanatban küzködő érzelmek háborították." Először is megengedem, izgatott voltam, a millyen csak lehet az, a ki kecsegteti magát, hogy nagyravágyó várakozását valósíthatja ; zavarodásomban egészen elfelejtettem Wein olly gyakran ismételt figyelmeztetését, hogy csak a bakok járnak magánosan, én pedig azt képzeltem, hogy a nőstény ábrázata fehérebb mint a hímé, s hogy nevezetesen ezé különösen fehér s hogyan tehettem volna olly vadászhoz nem illő dolgot, hogy nőstényre lőjjek; végre, mellyik csövet süssem el? a balt-e, melly sörétre van töltve s mellyel még ezen izgatott állapotomban is lehetetlen, hogy meg ne sebesítsem, vagy pedig a jobbat az egyes golyóval, melly ha talál, biztos halál. „Ha csak megsebzem" töprenkedém „s a zerge odább áll és nőstény, még roszabb mint ha egyszerűen megölöm" s a golyóra határoztam el magamat. Letérdelek, bal lábamra fektetem a puskámat s megkísértem keményen czélba venni, de kezem remeg mint a nyárfalevél. De csak rajta, mert a zerge elillan. Durr! Az állat kissé megriad s újból megállapodik. Keményen érhette a golyó, ha földre nem is terítette: rá süssem második csövemet? Fölemelem puskámat. De még se! ha erős sebet kapott, nem mehet messzire s a sörét csak összelyuggatná bőrét. „A ki tétovázik, bele veszít" ezen elv lett élő példával megvilágítva ez alkalommal; mert ime, a zerge kettőt szökik s a törpe fenyübe temetkezik, honnan csak messzire, sörétem hatáskörén kivül bújik elő ismét. A mint a szaggatott sziklagerinczen alább-alább szökdelt, méla-búsan kelle meggyőződnöm kampói láttára, hogy biz' az bak volt; mire, képzelhetni, a hány csúfnév van, majd mind fejemhez dobáltam, hogy illy ritka alkalmat elszalasztottam. De hát a bánkódás mitsem ért, elfeledtem a bölcs példaszót: nimium ne crede colori. E szerint komor csendben vártam be // a közeledő vadász átkait. O azonban inkább búsúlva, mint boszankodva szólott s igen nyájasan dorgált meg. Kiemeltem kételyeimet, hogy talán nőstény volt. „Nem igen valószínű," felelt ő, „de mi baj, ha csakugyan az is ? Csak meddő nőstények járnak magánosan, ezeket pedig csak úgy lepuffantjuk mint a bakokat." Milly szamár voltam —töprenkedém újra. Midőn elmondtam Weinnak, hogy a bak lefelé tartott, ö is osztotta véleményemet, hogy alkalmasint meg volt sebesítve: „Mert különben mondá „fölfelé iparkodott volna." Erre felkutattuk a helyet, hol a zerge állott volt, midőn rálőttem, de vérnyomot nem bírtunk találni; mind a mellett nyomra vezettük kutyánkat; csaholva rohant az lefelé a szakadékon, mi meg gyorsan utána a