Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-12-30 / 36. szám

579 volt, azt állítá, hogy a suta minden lövés után megállt, visszafordult a gidához s azt mondá neki: „jer csak kis fiam, egy cseppet sincs mitől félned." Vadászgazdánk e semmirevaló ködben szintén hibázott vagy épen csak sodort golyójával egy zergét; mert a másnapi kutatás, itt ott talált sebvéren kívül, egyéb eredményre nem vezetett. Fiatal szomszédom szerencsésb vala s a mint leértünk, Mihályt azzal találtuk elfoglalva, hogy kizsigereljen egy pompás bakot, melly sebes rohamban a hegyen lejött s lövés közben összerogyott. Csodálatos, mennyire csalódik az ember illy ködben, főkép a megriadt vadnak alakja s körrajzára nézve, mig a folytonos izgatottság, hogy mindenütt maga körül zergéket s lehet lőtávolban tud, a vadászt még utolsó csepp hidegvérétől is megfosztja. Én legalább e ködhajtás alatt kimondhatlan izgatottságban voltam, noha máskor épen nem vagyok túlságosan tüzes — hadd legyen nyugodt más. Mialatt közel egy félórát hasztalan kutatással elvesztettünk, majdnem ránk sötétedett. A friss szél, melly lengedezni kezdett, maga előtt hajtá a felső ködrétegeket, s midőn közvetlenül a függőleges Carwendelfal alatt elhaladtunk, fölöttünk kibukkant a tiszta kék, mellyen egyes napvilágitotta felhöcskék gyorsan dél felé vonultak. Egy időben az egész szakadozott fal is láthatóvá lön s mindnyájan majdnem ijedten álltunk meg a látványra, melly előttünk kitárult. A felhöcskék tőlünk el s a falon át vonultak, s valamint félhomályú éggel, ha fenn a hold magaslik, úgy látszik gyakran, hogy amazok szilárdan állanak s csak a hold hajt rajtok keresztül eszeveszett futamban, úgy most is szivszorongató csalódásban úgy látszott, mintha az egész félelmes sziklatömeg, mellynek ágas bogas orma a tiszta légbe meredezett, lassan felénk hajlanék, mindnyájunkat a legközelebbi perczben agyon sújtandó. Tudtam hogy szemfényvesztés, még is el kelle forditnom a fejemet. A milly gyönyörű, ép annyira borzasztó, megható is volt e látvány. A köd ismét összefolyt s a visszatérő Márton jelentése csakhamar más gondolatokra birt. A mint tudniillik előbb elküldetett, hogy ama csapatnak, mellyet robogni hallottunk, útját bevágja, ez elannyira sikerült neki, hogy széltől és saját zörgésöktöl segítve, egészen megközelíthette. A legelső pillanatban megriadva az ember közel látásától, meg is futamodtak, egyenesen fel a falnak, a meddig a merev szikla engedte. Ott azonban csakhamar meg kelle állapodniok, mig a felszökő Márton elvágta, legalább elállta visszavonulási útjokat. Néhány perczig — s ez gyönyörű lehetett —• úgy maradtak, egyik a másik mögött, mintegy függve a meredek falon, mig a vadász, hogy onnan leterelje, riasztó lövést volt kénytelen elsütni. De most meg is indultak, pedig olly sebesen, hogy mint Márton állitá: „Iparkodnom kellett, hogy odább álljak" mert z;ugó, ugró kövek és zergék csak ugy összevissza törtek, recsegtek együtt s egymásután a meredeken le. De rögtön el is tűntek a ködben s csak dobogásuk a görélyen árulta el az irányt, mellyben haladtak.