Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-02-10 / 4. szám

r>4 is. De én határozottan ellene szegültem e végzésnek: beláttam, hogy előre nyomulni kevesebb erkölcsi bátorságba kerül, mint óra hosszant elácsorogni egy kopár, fekete szikla tövében s azon nagyon is kétes remény fejében, hogy majd a vadászok visszatérendnek és azon még kétesebb kilátással, vájjon hogy találom meg illy ködben a nyomot, mellyet tiszta időben is bajosan tudnék követni. Egy darabon semmi rendkívüli sem mutatkozott, csak két ízben kellett egy keskeny élen áthaladnunk, jobbra balra több száz lábnyi meredek, mellynek mélysége, ha a köd nagyrészben el nem födi, bizonyára elsáppaszfhatta volna a csak kissé szédelgős embert is. Ezen meredély egyik pontján mintegy 20 yardnyira alattunk természetes szirt-ív haladta át a mélységét, s még néhány lábbal alább egy sziklacsúcs meredezett, mellynek teteje 10—12 négyzethüvelyknyi területü lehetett. Parasztsuhanczunk azt állította, hogy néhány nappal elébb e csúcson látott egy zergét; hogyan juthatott oda, meghaladja képzeletemet. Egy ideig azzal kecsegtettem magam, hogy az út veszélyeit túlságosan kifestették, de ebbeli örvendezésem csakhamar erős csorbát szenvedett. A gerincz, mellyen fölkapaszkodtunk, hirtelen egy csaknem függőleges oromban végződött, területre körülbelül egy lábnyi, magasságra 5—6 yardnyi; egyfelé lefüggött — féligmeddig aláaknázva — a 6—7 lábnyi tátongó mélység fölé, más felől, kevésbbé rémítve, törpe fenyü gyökerei szegélyezték. Itt mellesleg megjegyzem, hogy e bozót megbecsülhetetlen támaszúl szolgál a vadásznak (még a legsivárabb helyek sem nélkülözik végképen); hacsak a gallyazata nem korhadt, bátran megbírja egy igen nehéz ember súlyát is. Ez idő szerint teljesen végire jártam lélekzetemnek, s fújtam, meg pihegtem mint akár egy czigányfúvó ; a mint tehát értésemre esett, hogy az előttünk nyulakodó él az egyetlen tag, melly jelen helyünket a magaslatokhoz kapcsolja, hátat fordítottam ezen épen nem kedvező kilátásnak, s leültem egy negyed órára pihenni. Ezt, úgy látszik, félelemre magyarázták, mert az egyik zergevadász megjegyezte, hogy „az úr nem megy tovább." Bár mennyire°dobogott is szívem, valamikép mégis kifújtam hogy „biz az^úr megy"; mire a fővadász, mint a csapat vezetője, megindúlt. Kúszva, mászva, a bozótba kapaszkodva felküzdötte magát tovább mint fele útjára; itt megállott, nyúgodtan körültekintett s felém intett, mintha mondaná: „derék egy hely" ; aztán keresztül törtetett egy fenyü-bokrozaton, a mi nem épen könnyű dolog volt neki puskával, hegyi-bottal, zsákkal terhelten, mert e hozót messze terpeszkedő, vastag, ágas-bogas gallyazatával gyakran ollyan mint az egérfogó; majd meg izmait megfeszítve, egy kiágaskodó sima szirtre dobta föl magát s ismét kemény földön vethette meg a lábát. En gyorsan lépegettem nyomába, puskámat elébb átszolgáltatván a parasztnak. Kissé izgatott voltam eleinte s egy kicsit félre csúsztam, minek következtében azon kellemetlen helyzetbe jutottam, hogy féllábam a lenge levegőben fityegett, de balra erősen fogództam a gyökerekbe, s e biztos tartó segélyével csakhamar visszaszereztem előbbi állásomat. „Lassan" szólt a vadász alattam, de nekem semmi kedvem sem volt hosszabb ideig szemlélgetni a meredeket, mellynek élén kapaszkodtam, ezért hát tétova nélkül neki eredtem s nemsokára az idősb vadász erős fogása örvendeztetett meg, kinek barátságos támogatása mellett ismét biztos helyzetbe jutottam. Néhány perez múlva új komoly aka-