Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-11-20 / 32. szám

617 vigyázatait, a szerszám legkisebb részét sem hagyván figyelem nélkül. Miután a lovakat felnyergelték és felkantározták, minden lovas felült és ismét leszállt, először jobbról, aztán balról, s majd az egyik, majd a másik kengyelre nehezkedett. Jogosult kívánsággal kisérve mozdulataikat, csodáltam a lovak türelmét s nyugalmát; lehetne mondani, maguk is belátták e készülődések fontosságát. Mindez mély csendben történt, a sötét éj közelgett, de nem lehetett indulnunk a hold felj ötte előtt, illyformán még egy óránál tovább kellett várakoznunk s már visszafordultunk volna a ranchoba, midőn sebes lódobogás hangzott a sikról; majd ugyan-e perczben érkezett meg egy péon, a ki napközben őrszemlére volt kiállitva a sürtiség mellé, hová a medve vonult. Jelenté, hogy a medve az őrszemek elientállása daczára, ki akar törni az ostromzár alól és elhagyni készül menedékét. Többszöri visszaverés után a tisztáson mutatá magát s az őröknek ugyancsak volt dolguk, hogy megakadályozzák kitörését. Ezen állat, mondá a péon, a legnagyobb fekete medvék egyike, siessenek uraim, ba nem akarják, hogy a Sierrába vonuljon. E bír megváltoztatá a tett intézkedéseket s mialatt a hirhordó visszatért, hogy a többieket támogassa a medve elvonulásának meggátolásában, a csapat főnöke tudatá a szereplökkel és nézőkkel, hogy azonnal indulunk, elállandók a begyek s azon bozót között, hol a medve jelenleg van; egyúttal megbagyá, hogy noha sietni kell, csak lépést közeledjünk a kitűzött helyre, nehogy a lovak dobogása a medve gyanúját felköltse. Az utolsó utasítás az volt, hogy Ocio és én tiz lépésre hátul maradjunk s bármi történjék, ne vegyüljünk a vadászok csoportjába. András, ismételve a ranchero szavait, hozzátevé: — Ne felejtse Henrik úr lovát visszatartani azon esetre, ha mi a magunkéit előre rugtatjuk, inkább álkapczáját zúzza szét, mintsem bocsátaná; kövesse és utánozza a péon mozdulatait; a mi a californiaiak tréfáit illeti, azoktól menet nem lesz mit tartania; de vigyázzon hazatérét, ha nem keritjük meg a medvét. — Ezzel András pajtásom a rancherókkal együtt átugratá a kis sorompót, melly a corralt kerité s perczczel később Ocio és én egymás mellett haladtunk, halkan váltva néha néha pár szót. A lovam fiatalsága és tüzessége miatti aggodalom nem sokára enyészett; pontosan engedett kezemnek a nélkül, hogy szükségem lett volna vele olly nyersen bánni, mint a californiaiak szoktak; ezentúl csak arra voltara kíváncsi, mi fog történni a döntő perczben. E közben a Sierra de San-Bruno tövéhez értünk, hol az a santa-clarai hegységgel összefolyván, a sik felé nyiló széles völgyet képez. A vadászok megállottak s mi egyesültünk velők, midőn leszálltak. Mindegyikök egy egy marék hosszú füvet tépvén, nagy vigyázattal begöngyölgeté sarkanytyúi aczéltaraját, melly a californiaiak sarka diszét gyakran hasonlóvá teszi azon csengő nyakravalóhoz, mellyet a castiliai öszvérekre szokás akasztani. A hold kezdett a láthatáron feltetszeni, midőn a ranchero újra indulásra vezényelt s mi hátat fordítva a hegyeknek, a sik felé tartottunk. Az éj pompás volt, a holdfény tisztán engedé kivenni a táj részleteit s a bokrok és tölgyek hosszú árnyékot vetettek a megvilágított területre, mellyen áthaladtunk. Én a péontól kérdezém, messze vagyunk-e még a helytől, hol a vadászoknak meg kell állaniok.