Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864
1864-11-20 / 32. szám
518 — Nem tudom, Senor, válaszolá, mi addig fogunk haladni, mig Alejo, ki itt alant ' van a többiekkel, megadja a kitűzött jelt, figyelmeztetvén bennünket hogy a medve útban van felénk. —Minő jelt ? kérdém, s e pillanatban jó távolról, körülbelől egy kilometerre előttünk, tisztán hallszott a kuvik háromszor kiáltása; ez olly hiven volt adva, hogy mögöttünk a hegyekben, néhány illy állat megcsalva, felelt reá; de a rancherók nem csalódtak. A kuvik Alejo volt, a mexikói ember, s kiáltása azt jelzé, hogy: Vigyázz ! a vad kijött a bozótból. Rögtön mind a négy megállt két terebélyes tölgy sürü árnyékában, Ocio pedig és én, kissé hátrább ugyanazt cselekedtük. Mi ollykép valánk elhelyezve, hogy beláthattuk a völgyet, mellyröl szóltam. A hát, melly jobbfelöl elvonult, kissé lejtős volt s hellyel-hellyel beárnyékolva néhány bokortól, a völgy ellenben egészen nyilt s a hold világánál felcsillámlott benne egy kígyózó kis patak, futásában ezüs t szalaghoz hasonlitván. A csend olly nagy volt az egész vidéken, hogy a csermely locsogása időről időre egész hozzánk elhatott. András és a három californiai a fák alatt, mellyek fedezetökül szolgáltak, mozdulatlanúi állottak, négy lovas szobornak lehetett volna őket tartani. Csupán egy dolog árulta el, hogy van élet bennök s ez azon ideges rezgés volt, mellyel lefüggő jobb kezök a mozgó hurkot ingatta, elárulván türelmetlenségöket. Az értelmes állatok, mellyeken ültek, megszokva az illy jeleneteket, mint a milylyen most készült, kinyújtott nyakkal s hegyezett fülekkel várták a történendőket s táguló orrlyukakkal szimatoltak a feléjök lengő szellőben; e mellett úgy álltak ruganyos lábaikon, mint a kiíeszitett nyíl, mely lepattanni készül: de azért egy izmuk sem remegett, egy szőrszál se borzongott, csupán bortyaik hullámzottak s lábaikat tárták készen, mintegy tudva, hogy azonnal be kell száguldniok a tért. Oranegyednél több múlt el így, midőn — most már sokkal közelebbről —• ismételt kuvik-kiáltás liallszott. E jelre a ranchero fél hoszszal előre vitte lovát, megközelítette sarkantyúival a ló két oldalát, térdeit összeszoritá s kezét, melly a lassot tartá, melléig emelte. Társai utánozták mozdulatait s ismét csendesen állottak, mint a sír. — Körülbelől tíz perez múlhatott el ismét, melly rám nézve örökkévalóságnak tetszett. Végre a völgyben, majdnem a patak partján, feltűnt egy határozatlan körvonalú állat, melly lassan haladt előre. Ezt látva a négy vadász sebesen vágtatva támadta meg a medvét, melly meglepetve egyet bődült s ellentállásra készült; de a ranchero lassójának mozgó hurokja már lerántá; s míg küzdve ismét feltápászkodott, a többi három lasso is behurkolá s a négy ló teljes erővel vágtatva hurczolá a földön. Ocio és én szintén vágtatva követtük. Lovaink orra a medvét majdnem érinté; az enyém csodákat mivelt, bajomba kérőit visszatartani. Néhány örömkiáltás a távolban jelenté már a szerencsés eredményt; de aligha nem kissé korán.... Fölszáguldva ugyanis a parton, mellyen előbb leereszkedtünk, az egyik californiai lova felbukott, miből pillanatnyi zavar támadt, a medve ezt hasznára forditá s egy fatörzsbe csimpeszkedvén, kifejtett ereje meghiusítá a négy ló erőlködését, mellyeket lovasaik kiáltása és sarkantyúja dühössé tett. Ezalatt