Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-11-10 / 31. szám

499 gyobb felét. A ki ezen rendkívüli esetet kétlené, tudakozódjék bármelly mágocsi isme­rősénél s jót állok érte, hogy ez nem fog meghazudtolni. Van még sík alföldünknek egy különössége, melly nek párjára a felföldön rit­kán akadhatni. Vannak ugyanis e vidéken olly emberek, rendesen alsóbb néposz­tálybeliek, kik akár gyalog akár kocsiról, messziről meglátják a fe kvő nyulat s a meghúzódott foglyot vagy túzokot. A legélesebb szemű gyakorlott vadász is hiába néz az illy ember által fölismert pontra, s nem lát egyebet harasztnál vagy göröngy­nél ; míg végre a mi vadlátnokunk nem mondja: „lőjön az ur azon fűszál vagy ama göröngy alá" (vagy elébe) s a kétely eloszlik, mert a jól indikált fogoly vagy nyúl a lövés után ott vonaglik. — Az a szerencse, hogy az illy vadlátók nem sűrűen terem­nek s rendesen nem szenvedélyes vadászok, mert akkor vidékükön hiába keresnél foglyot vagy nyulat. Végül a tápéi rétre visszatérve, meg kell jegyeznem, hogy annak vadállományát nemcsak kedvező helyzete szaporitja, hanem gyarapittatik a vele határos makói püs­pöki, és az algyevi uradalmakból, mellyekben a vadászat nem rendszeresen ugyan, de mégis elég sikeresen tilalmaztatik legalább annyira, hogy a vadorzók ide nem mernek járni, és ha ez uradalmakban nem szaporítják is rendszeresen a vadállományt, de legalább megtartják a vadászidényeket, mi már magában is nagy előny alföldünkön. (Folytatjuk.) Okr uczky Aurél. Ernő szász kóburg-gothai herczeg egyptomi utazásából. (Vége). VI. E fölséges szép vidéken, ez uj tartományban sem láttak szívesen s inkább bá muló, bosszankodó mint szives arczokat láttunk mindenfelé s csak is a bensziilött ve­zetők csapatának értekezése s mintegy alkudozása nyitotta meg s biztosította megér­kezésünket s itteni időzésünket. Azonban a vezetésünkre rendelt Scheik — igy a her­czeg iró — csakhamar barátságos kötelékeket szerzett s vezetőink a helybeli Scheik által meg is ajándékoztattak, nagy örömükre egy eleven tehenet nyervén, mellyet az­tán a tanyán csakhamar leöltek, megnyúztak s jó vacsorát penderítettek magoknak saját kedvük szerint. Magunk is szörpölgetök vizben főtt chokoládunkat, midőn zaj támad s hozzám sietnek jelenteni — ezúttal másodszor, mert az első vak lárma volt hogy a tanya körül, hol a tehenet nyúzták, egy oroszlán édeleg a hulla maradványain. Azonnal fegyverhez nyúltam s egyúttal a sötétség és a biztosság tekintetéből nem az egy csővü vadászfegyvert, hanem duplámat akasztám vállamra s a jelezett helyre si­ettem. Annyira sötét volt, hogy alig vehetém ki, mi legyen ama hulla maradványai kö­rül mozgó állat, mellyet hogy a macska fajhoz tartozik, mégis fölismertem; lövésem biz­talan volt, de azon félelemben hogy érkezésünk s közelítésünkre egészen elriad s el­száguld a ezélba vett, rátüzeltem s erősen hiszem, hogy nem egy szem ficzkó fúrta ma­gát a hívatlanul lakmározónak oldalába; a lövés eldördült s az állat elosont nyomta­lanul, hasztalan kerestük lámpásokkal azon éjjel, hasztalan másnap napi világnál, nyom nélkül eltűnt. Ez éjjel aztán nyugalom volt, a sakálok s hyénák bámulatunkra ezen éjjel nem daloltak. —

Next

/
Oldalképek
Tartalom