Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-08-20 / 23. szám

372_ Golyóm válla fölött egy hüvelyknyire vágódott a partba, mire a legnagyobb gyorsasággal megfutott. A következő héten bárom ízben szedtem föl sátorfámat, fölebb-fölebb nyomúlván a völgyben, s le tej ítvén három medvét s három mosusz-állatot. Ez időben jóformán csak egy puskára voltam szorítva, mert a másikon hiba esvén, Seranuggerbe küldtem kijavíttatni. (Folytatjuk). Egy kis kaland az Erlaf taván. Az 1863-ik évi deczember 28-dika hideg téli nap vala. A hó csak néhány nappal ezelőtt esett s a sziklák sötét-kékesen emelkedtek ki alóla. A tószinét csak gyenge szellő sodorta. Kedden épen elhagytuk a halász-vadásznak közvetlenül a tó szélén fekvő kunyhóját, midőn körülbelül 300 lépésnyi távolban erős, hatalmas szarvast pillantánk meg. Gyönyörű agancsa volt, de derékben gyöngének mutatkozott, lépése fáradt, lassú vala s noha megpillantott, még sem mutatott hajlamot a megiramodásra^ Úgy vélekedtünk, hogy meg van sebezve s iparkodtunk őt megközelíteni. Mármár lötávolba jutottunk, midőn észrevevé, bogy csakugyan őt nyomozzuk , miért is töle telhető sebességgel a tó felé iramodott s belé ugrott, hogy a túlparton menedéket leljen. Rögtön magunk is csolnakunkba ugortunk s egy erős leányzót magunkkal szólítva, a mint lehetett sebesen a tó közepe felé eveztünk a szarvas nyomában. Rögtön azonban, mint kék égből a villám, úgy támadt a roppant szélvész s a tón maradás aggasztóvá kezdett lenni; ezért saját menekülésünkre gondolva, a szarvast kénytelen kelletlen a jó szerencsére kellett bíznunk. A veszély nöttön nőtt és helyzetünk a feldúlt tón, apró ladikunkon vészteljessé lön. Bátran, mert csak bátorság segíthet ki a bajból, — tehát bátran fogtuk az evezőket, de csak nagy nehezen lehete megmozgatni, minthogy úgy azokat, mint a csolnakot jégkéreg övezé. Összeszedtük tehát minden erőnket;—jobban jobban süvöltött a szél, magasabban tornyosodtak a habok, egyre erősebben ingott csolnakunk, s a féktelen ár akarat nélkül egy kőszirt felé sodort, melynek hideg, meredek, majdnem függőleges oldalán a tó feneketlen mély, s mellyen a habok tombolva, dörögve tajtékká zúzódtak. Egyikünk se szólt egy szót sem — láttuk a hideg sírt — és istenre gondoltunk ! Es valóban az isten velünk volt! a szélvész a kőszirt tőszomszédságában dobott ki a partra. Meg valánk mentve. A szárazra ugortunk s a csolnakot szélnek eresztve a szarvast kerestük!! Az a habokkal küzdött, s mármár zsákmányuk lett. Igaz, hogy inkább hálát kellett volna rebegnünk az égnek s a szarvast is sorsára bíznunk. Ámde a mi óránk még nem ütött; — de a szarvast sorsa el vala érendő ! Nagyon mecsevész volt, arról meg valánk győződve, miután előbb ingadozó bágyadt járását láttuk. A veszély elvonult, mi összeszedtük volt magunkat s miután újra fellélekzedtünk, vontcsövű fegyveremhez kaptam, fejére czéloztam a szarvasnak, megnyomtam a ravaszt s a golyó jól vágott! — A vihar elcsendesedett, a habok egyre kisebbedtek, s Aégre partra szálliták a megdermedt szarvast.