Vadász- és Versenylap 8. évfolyam, 1864

1864-08-20 / 23. szám

365_ kor s éjjel lőhetni szárcsát, kacsát és szélkiáltót, bár ezernyi csapatokban tanyáz benne a kacsa legtöbb faja. Ide tehát csak akkor jövünk lövöldözni, ha máshol a vizek elfogytak, mert illyenkor a vad a madarásztóra levén szorulva, mindig czirkál felette s mindig visszatér reá. Van ezeken kívül még elég neves és névtelen tavacska, mocsár, zsombékos, az alsó-városi egészen homokos határon nedvesebb években, melly eket azonban csak nyúl, — vagy helyesebben szólva vegyes vadászatok alkalmával szoktunk megnézni september haván túl, s rendesen, leginkább a nyúl kedvéért, melly szüret után száraz meleg ősszel kiválólag szereti a zsombékos, nádas, sásos és semlyékes, mert hűvösebb rejteket s olly jó természetű, hogy sürüböl mindig kifelé tör s igy ritkán kerüli ki a lövést, főleg ha elegendő vadász állja el a széleket. A szőllőkböl, bokrok és kukoriczákból kizavart fogoly is rendesen illy helyekre menekül s vizslával szép vadászatot nyújt. A madarásztótúl egy, a szabadkai határtól két órányira délnyugati vonalban nyúlik a Szeged város tulajdonához tartozó ásotthalmi erdő, mellynek füves bokor árnyaiban sok, igen sok volt ezelőtt a nyúl és a fogoly s lehetne a zsombékos és sásos rejtjelben nem ritka róka daczára most is, ba volna vadásztörvényünk, s nem lenne az alsó-városi tanyák közt annyi a fegyver. Ollyannyira szereti az ásotthalmi ligeteket e két vad, hogy 1860 előtt nyulat mindig kutya nélkül, foglyot pedig vizsla mellett annyit lőttünk, hogy ritka volt a vadász, ki egy délelőtt vagy délután tisztán sorvonalas cserkészet közben öt, hat, sőt több nyulat ne lőtt volna, különösen a szüret és kukoriczatörés után, s jutott a szegedi vadásznak is elég, bár az Ásotthalmához közelebb lakó szabadkai vadászok rendesen már többször megelőzték a két akkora távolságra lakó szegedieket. 1861. september havában többen jővén Ásottbalmára nyúlcserkészet s fogiyászatra, a mint az erdő közepének éjszaki szélén levő ritkásra értünk s egy új cserjés felé tartottunk, hatvan lépésnyire előttünk egy csapat madár Kelt föl, s két puskalövésnyire ismét letelepedett. Alakjára a vadgalamb, tétovázó, vagyis hullámzatos röptére nézve inkább a fecske- vagy vércséhez hasonlított, szinét barnával vegyes fakósárgának vettük ki. Vércséhez hasonlítván, bár ennél nagyobb volt, nem lőttem reá, de nem levén tisztában követéin, s föerdészünket kérdezve, miféle madár lehet? válaszára, hogy „reznek", bár ezt föltétlenül nem hittem, megszállott a lázas kíváncsiság és bírvágy, s a falkát meglopni igyekeztem. Ez azonban nem sikerült, mert a csapat lőtávolságon túl kerekedett föl s kivelietlen messzeségben ereszkedett le. A déli nap ekkor már izzasztólag sütött e homokos tájon, igy senkinek sem volt kedve az ismeretlen madarat tovább üldözni. Fölhagytunk tehát vele azon bitben, hogy csakugyan reznek, mert köztünk egy sem volt ki a rezneket közelebbről már ismerte volna. Ezidén azonban kezem ügyébe esvén bárom syrrhaptes paradoxus, mit a németek „Steppenhuhnnak" neveztek el, eszembe jutott az 1861-iki ásotthalmi ismeretlen vad, s abban állapodtam meg, hogy ez is syrrhaptes volt. Conjecturáimban talán csalódom, de reméltem, hogy idővel Ásotthalmán megfejthetendem a talányt. Második hálás hely az alsóvárosi tanyaföldek közt a nagy-istváni, szintén nyárfa23*