Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-12-30 / 36. szám
576 noznöm nem lehetett, a kettő együtt egy lapot képezvén. Második lövésem után a szarvasok bal szomszédom felé tartván, ez két lövéssel fogadta. Ekkor azonban már én első lövésem helyét vizsgáltam s ott sok jó sebvérre akadván, halkan haladtam a sebvértől pirosló csapán szomszédom felé, a nélkül azonban, hogy izgatottságomban második lövésem helyét is figyelembe vettem volna. Alig haladtam ekép mintegy 130 lépésnyire: szomszédomat állásától a hajtásba befelé mintegy 80 lépésnyi távolságban örömtől sugárzó arcczal láttam egy dermedt szarvas előtt állani, szerencsétlenségére azonban az általam követett sebvéres csapa épen szarvasához vezetett. Ezt látván, töle mintegy 40 lépésnyire megálltam s azt kérdeztem „Váljon ez a gyengébb szarvas-e s hogy ö mellyikre lőtt?" mire ö, mintha zsákmányát féltené, fennhangon kiáltá „Ez a gyengébb szarvas, de ezt én lőttem, mert lövésem után 30—40 lépésnyire összerogyott." — Erre én egész nyugodtsággal azt válaszoltam: „Megengedem hogy ön lőtte, de első lövésemet én is a gyengébb szarvasra tettem s idáig jövök már sebvéres csapáján; tehát az én golyómnak is benne kell lennie" s ezzel a szarvashoz érvén, ezt össze-vissza vizsgáltam, de biz abban csak egy golyó, még pedig az enyimhez hasonló nagyságú volt, kissé magasan a válllapon látható s igy szomszédom jóformán a fákat seprette golyójával. A hajtás bevégződvén, a mellettünk álló szomszéd vadászok is hozzánk jöttek, kik általam a sebvéres csapán, melly az arasznyi havon pompásan volt látható, lövésem helyére vezettetvén, a szarvas lövetését minden kétségen kivül nékem Ítélték. Most azonban megnéztük a másik erősebb szarvas csapáját is, váljon nem lötte-e talán ezt szomszédom; de miután ö azt állítá, hogy erre is lött ugyan, de elhibázta, annálfogva bennem az a remény támadt, hogy talán második golyóm történetesen ép a második erősebb szarvast érte. Elég bánatomra azonban, ezen második szarvas csapáját nem ott tekintettük meg, hol én reájuk lőttem, hanem csak ott, hol a vadászvonalon áttört. Megtalálván pedig a ősapát, csakugyan sebvérre akadtunk és pedig ollyanra, hogy általánossá vált a vélemény, mikép a szarvast nem messze dermedten fogjuk találni. Most mindinkább lábra kapott bennem a hiedelem, hogy a szerencse az egymás mellett törtetett szarvasokra ellőtt golyómat talán ép c második erősebb szarvasba vezette. S im alig mentünk a sebvéres csapán 50—60 lépésnyire, csakugyan megpillantottuk a szarvast előttünk állva, egészen betegen. Erre a város erdészeinek egyike, bízva ügyességében, reá lőtt, de elhibázta, mire a szarvas természetesen utolsó erejét összeszedve, a nélkül, hogy lövést tehettem volna reá, odább törtetett; felkeresését pedig a beállott esthomály miatt másnap reggelre kellett halasztani, s a sötétség miatt második lövésem helyét se vizsgálhattam többé meg, hogy bizonyosságot szerezhettem volna magamnak, váljon én sebeztem-e meg. Hazatéret kisült, hogy szomszédom soha sem lött még fövadra, minek következtében tisztába jöttem magammal, s akép észleltem, hogy csakugyan olly szerencsésen repü't második golyóm, hogy a két egymás mellett törtető szarvas közül nem a már általam az első lövésre megsebzett — hanem a még ép másik erősebb szarvast találta. Minek folytán azt állítám, hogy a golyónak a heveder táján behatnia és a jobb válllap csontjaiban valószínűleg bennmaradnia kellett, miután lövésem majdnem teljes hosszában történt a szarvasokra, holott szomszédom csak szemközt vagy oldaslag lőhetett a kérdéses második szari