Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-12-30 / 36. szám

573 volna látnom, ha a partról lejön ; bízván abban, hogy falkáját el nem hagyja. Odáig futottam még, hol a völgy medrében az út kanyarodik s itt a patak mellett vonuló gyepszegélyen igyekeztem feljebb jutni. Sürgetős dolog volt ez, mert már hallottam szökéseit, a mint a lejtőn lefelé törte útját. Valószínűleg, mikor a gerinczről leereszkedett, még vetélytársát szemmel tartva időzött s szerencsémre annyi időt hagyott fel, hogy elébb érhettem a völgybe, mint ö. Jött is ám most mint a fergeteg „húsz mértföldes iramban" ; lenn a völgyszorosban csak egy pillantásra láttam meg, mikor a patak üregébe vetette magát, hol azonnal eltűnt —- most a túlsó oldalon jelent meg — már észre is vett s fejét és agancsait hátravetve, hatalmas szökésekkel rúgtatott a lejtőre fel. Mintegy 120 lépésre lehetett tőlem, mikor elsö lövésemet tehettem rá; de vadam lőjeladás nélkül s azzal a ruganyossággal, melly a fövad mozdulatait ] jellemzi, rohant feljebb. Egyszerre megállott s én a másik csővel lőttem; erre is odább szökött, —- el van hibázva! Azonban most csökkenni kezdett iramja, ügetésre változtatta haladását, fejét elnyújtotta, mintha köhinteni akarna, — azt hittem, hogy mindjárt összeroskad, de ismét felegyenesedett és siető léptekkel ért fel a túlsó gerinczre. Ott a bokrok elfedték, de annyit mégis láthattam, hogy megállott, mert koronájának csillogó végei fénylettek a sürü felett. Csendesen állott egy ideig, aztán az agancsok is eltűntek szemeim elől. r Erte-e golyóm s hol? kérdém magamtél. Ha meg van lőve, ez csak az elsö lövéstől lehet, ez volt Hodun véleménye is ; a második lövésre elhibáztam, mert már nagyon távol volt, oknélkül nem állott volna meg az elsö lövés után s fejének sajátságos lejtése is lőjelnek tekinthető. Hol vtdt a szarvas, mikor rálőttem — ezt a sürü bokrok miatt nem lehetett bebizonyítani; azért hiába kerestük a sebszőrt vagy sebvért. De felebb a lejtőn állott egy száraz fatörzs, ehez közel járt, mikor a gerinczre már majdnem felkapott; kértem tehát Hodunt, hogy nézze meg a helyet s én a völgyben maradok, hogy az irányt, mellyben a szarvas ment s merre talán nyomára akadhatna, kijelölhessem. A gerinczen tisztás hely s a hát mentében vezető út is van, ezen állott a szarvas, mikor utoljára láttam agancsait csillogni, ott voltak nyomai is, de sebvér nélkül. Mint gyakorlott és szakértő vadászhoz illik, Hodun sem ment tovább az útnál, hanem visszafelé kezdte a nyomot vizsgálni; leereszkedve a lejtőröl, a száraz törzs irányába jött; ott megállott, egy lombos gallyat letört s szótlanúl, magasra emelte. Sebvér úgy-e ? kérdém, de ő csak intett s lejött. A golyón, mellyet lehozott sötét szinü sürü sebvér volt látható, mit a sebszájról a lomb horzsolt le. Hol érhette öt a golyó? kérdém Hoduntól. A szarvas minden esetre rövidre van löve, mondá az erdész s nem szabad öt követni, mert a Risavenek tengernyi bokor sürüje felé megy, hol talán már letelepedett s reggelre helyben megtaláljuk; de ha ok nélkül elzavarnék, messzire megy el, s végre véreb nélkül mit sem tehettünk. Az est be volt fejezve. A hosszas és feszült figyelem, a 3 szarvassal való találkozásnak izgalmai, a remény s aggodalom közti hányatás s végre az iram mellyben mennem kellett, bogy a szarvast megelőzhessem, úgy megviseltek, hogy kissé pihenni kellett a helyen, honnan lőttem, s aztán éjji szállásra a kis fehérke vadász-