Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-11-20 / 32. szám
515 val utóbb egyikét egy cserjésben kaptam s épen 1 áfogtam fegyveremet, midőn nagyhirtelen egy vén bölénybika ugrott elö. Egy pillanat alatt mellettünk termett, homlokával egyenest Nambonc mellének taszított, földhöz vágta öt s keresztül rajta tovább iramlott. Bizonyosnak hittem, hogy megölte a szegény ficzkót, mert a vér csak úgy omlott szemén, fülén meg orrán; azonban örömömre nagyobb volt ijedtsége mint kára. Mind a mellett, a mint természetes is, roszúl érezte magát s ennélfogva felhagytunk a további vadászattal. Útközben néhány kétségtelen jelét vigyáztam meg az elefántok jelenlétének. Jul. 29-ikén. — Társaim szintén osztván véleményemet, hogy az elefánt-tanya nem lehet messzire, ma reggel korán elindultunk sa mint reméltük, csakugyan megpillantottuk a csordát, mintegy hatvan darabból állót. Az öreg Keresztély és Agnes egy igen csúnya tekintetű erdő felső végén foglaltak állomást, Tunis és pedig én az alsó vagyis ellenkező oldalon helyezkedtünk el. A füvet felgyújtottuk, de nagyon rövid szárú lévén nem lobbant fel, mire az elefántok tömegesen rohantak el mellettünk, elég közel mégis, hogy Ágnes közéjök durranthatott s egyikét meg is sebesítette. Látván, hogy ha lövésre akarunk szert tenni, nincs más mód mint őket megelőzni, nem sokáig töprenkedtem s kis idő múlva fogva voltam a sürü cserjében egyik elefánt-csapás szomszédságában. Azonban nem sok gondolkodni való időm volt. Alighogy biztosan elrejtőztem, két elefánt tehén haladt el két yardnyira búvó helyemtől. Képzelje az olvasó, mit éreztem : ba fölfedeznek a menekülés lehetetlen. Azonnal eltökéltem magam hogy lövök, bármi történjék azután ; tehát a második telién egyenest nekem tartván, egy golyót röpítettem épen a lapoczkája mögé. Nagyot bőgött s orrmányát magasan fölkanyarítva előre rohant, az útjába eső fákat legázolva mint a nádat. Többre is puskáztunk, de valamennyit elvesztettük ezen határtalan sűrűségben. Néhány nappal később kettőnek agyarát összeszedték. Haza mentünkben még pompás szarvú öt szarvorrút és két bölényt kaparítottunk meg. Az előbbiek egyikét, egy bikát, közelébe lopódzva épen akkor lőttem fültövön, midőn iszogatott. Felpattant, de menten elbukott. Szarva 25 fontot nyomott; púpja a válla mellett csaknem egészen le volt tépve, ott nyilván valami oroszlány mesterkedett. További vizsgálatomból kiderült, hogy embereink közül valameliyikétöl szintén kapott az előbbi napon golyót, de ez nem ejtett rajta komoly sebet. Nagyon valószinü, hogy az oroszlány vagy az oroszlányok nyomában voltak, s pihenésen kapva menten megtámadták. IIa föltevésem való, a mi alig szenved kétséget, kitetszik, hogy az állatok királya a vér megízlelése után elhajtatott, tehát bogy a szarvorrúval tusázva nem sok kilátása van a győzelemre. Ha bölénybe mártja karmait, aligha máskép nem üt ki a dolog. Vannak azonban kivételek. A holland vadászok csodadolgokat beszélnek az oroszlányok tetteiről. Gyakran hallottam beszélni, hogy szemmel látó tanúi Ivoltak, midőn az oroszlány a bölényt megtámadta : mindannyiszor övé volt a győzelem, s ragadmányát olly könnyen hurczolta el, mintha akár a molnárlegény a liszteszsákot. Illyen állítások csakugyan minden alap nélkül valók. Nagy kérdés, vájjon egyes oroszlány megmérkőzhetik-e ezen állattal. Kétségkívül megesik, hogy megtámadja — egymagában-e, nem mondhatom meg, de alig hiszem, kivált a hol olly bőségében van a vadnak. Mind a mellett