Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-11-20 / 32. szám

516 többeket lőttem, mellyek hátán meglátszott az oroszlány körme. A sörénytelen oroszlányok a veszedelmesebbek. A fekete sörényűek tekintete vadabb, de barátságosabb természetűek. A kölykezés korában nem jó velők tréfálni, mert mint megbízható emberektől tudom, akkor bármelly állatot megtámadnak, melly útjokba kerül. Némelly vadászok azt állítják, hogy a bölényt orron kapja mint a bulldog ; s valóban ez volna a legjobb módja öt leteríteni, ha ezt baj nélkül végre birná hajtani, de ez épen a bökkenő. Ez nem olly könnyű dolog szemben egy hatalmas, erélyes ellenséggel, minő a bölény, mellynek szarva csodálatos módon van arra teremtve, hogy bármit is feldobáljon. Mások ismét azt állítják, hogy vállára ugrik s nyakacsigáját mardosva teríti földre hatalmas ellenségét. Mások végre erősen vitatják, hogy mindig hátulsó részét támadja meg. Mindegyike erővel tekintély akar lenni, s merem állítani, hogy mindegyikének többé kevésbbé igaza van. Kétséget nem szenved, hogy a quaggákat, gnu-kat s jávorokat gyakran lekapja illy módon; s az is igaz, hogy bámulatos elmésséget tanúsít a finom falatok kiszemelésében, a hitványabbakat a farkasoknak, sakaloknak és vad ebeknek engedve. Még egy szót az oroszlány ordításáról. Egy igen népszerű utazó sokat beszél e bögésről, de bármennyire csodálom is dr. Livingstonet, vadászati ügyekben tekintélyül épen nem ismerhetem el. Azt kérdi példáúl — ki törődnék azzal, hacsak biztosan ülhet kocsijában vagy házában? A kérdést és okoskodást képtelennek találom, mert a hol nincs veszély, ott nincs mitől félni. De bezzeg másként áll a dolog honos vadonában, hol naponkint szemtől szembe kerül az emberrel, hol mint a húsevő vadak legrettentöbbjét ismerik, hol, ha éhség bántja vagy kölykes, mindent megtámad a mi útjába akad. Nézetem szerint az utas vagy vadász nagyon bölcsen cselekszi ha vígyázatos, és nem tartom sem gyávaságnak sem kérkedésnek, ha ezen állat ordítását, melly valamennyi állatban rémületet gerjeszt, rettenetesnek mondja. Tudom, hogy közelében alig találtunk elég erős köteleket a marhák számára. A melly vidékeken szükiben van a vad, ott sokkal félelmetesebbek. Itt gyakran találkoztunk s nem sokat törődtünk velők, mert itt bőviben vannak az élelemnek. De jól emlékszem, hogy ugyancsak itt egy alkalommal Tunis kafferjei társaságában kirándulván, egy szarvorrú tehenet lőtt, s épen le akarta vágni szarvait, midőn egy oroszlány ugrott ki a* bozótbúi, ordítva közeledett hozzá néhány yardnyira, azután hirtelen megállt s rá meresztette szemét. Tunis bámulatos lelki jelenléttel maradt helyben, elszánva hogy tüzel, ha az állat megkísérli a rohamot, a mi szerencsére elmaradt. Merész, határozott tekintete megijesztette ellenségét, mert egy ideig erősen rábámúlván hátrált, és csak félről egészen megfélemedve hunyorgatott feléje. De szegény Tunis sem volt átn kellemesebb helyzetben, le se vágta a szarvakat, hanem menten visszatért a tanyára megrokkanva s szinéből kikelve. Az öreg úr egy történetecskét mondott el nekem egyik jó barátjáról, ki hasonló helyzetbe került —• ezen ember az egész környéken híres volt e nembeli tetteiről. 0 az oroszlányt szívén lőtte, de a fenevadak nem potyognak ám mint a verebek. A felbőszült állat e golyó után neki ugrott s a társak illy helyzetben találták mindkettejét halva. Küzködés közben az öreg hollandinak sikerült az oroszlány szügyét késével felhasítani. John Ogle, e tartomány egyik legrégibb gyarmatosának fia, ugyan illy módon vesztette életét.