Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-10-20 / 29. szám

463 Kocsira pattantunk, a hosszú álldogálást megunt tüszkelő prüsszögő lovak gyorsan ragadtak a sima úton s különös verseny keletkezett köztünk s a sebesen hanyatló nap között, melyikünk ér hamarább a láthatárra ? Tajtékzó lovakkal álltunk meg a tiszai gátcsösz kunyhója előtt, ki hajdan szintén vadászember volt, mig puskát tarthatott. Ez különös mosollyal fogadta abbeli nyilatkozatunkat, hogy esti lesre jöttünk. „Korábban kellett volna elindulni tensuraiméknak — mondja — a kacsa már egy fertály óta sziszegve húz, már a darvak is haza takarodtak, s a tó is el van még egy darabnyira, mire leérünk koromsötét lesz és vége a kacsa-lesnek." Összenéztünk s ha a kocsisaraglyában levő néhány nyúl és fogoly meg nem győz arról, hogy nem eredmény nélkül időztünk, aligha szomorúbban nem szállunk le a kocsikról. „Hát sok a kacsa?" — kérdi társaságunk egyik fiatalabb tagja. — »Hej uram, ha fölkerekedik a kölestarlóról, csak úgy feketéllik tőle a levegő, a gojzersnyef meg annyi, hogy fütyülésétől még a feje is megfájúl az embernek." Kérdésünkre, vájjon adhat-e helyet éjszakára s jön-e velünk hajnali lesre, mert hoztunk ám számára fegyvert is, meg töltés is akad egy pár, felcsillogott szemében a régen elfojtott vadászszenvedély és hajlékát rendelkezésünkre adván, anyjuk után kiáltott, nemsokára pattogott a tüz a szerény konyhában és rövid idő múlva lóczákon körül ültük az asztalt, mellyen egy improvisált ugyan, de elég ízletes vacsora — a zamatos bográcsos gőzölgött. János gazda leemelte a kocsiról a pinczetokot s tartalma derült kedvet kölcsönzött mindnyájunknak, főkép Jóska barátunk nyelve egyre czifrábban pergett s rajta egy sem tehetett túl, a régi vadászkalandoknak kanyargós phrázisokban, csattanós szavakban való elbeszélésében, ha néha el is veté a sulykot és kissé füllentett, azt szívesen megbocsátok nyelve élénk s élezés előadásáért. Különben is sokat tapasztalt hányott életében, mellyben a vadászszenvedély főszerepet játszott; jó czimbora volt és törött, néha sántikáló lába daczára, soha nemet nem mondott, ha valami ritkább vadász hadjáratra szólítottuk. Ez egyszer azonban cserben hagyott; mert intésünk ellenére, kik korán kerestük föl fekhelyeinket, tudván, hogy hajnalhasadta előtt talpon kell lennünk, ö csak tovább iddogált és poharazott a házi-gazdával, kivel a 48—49-diki időkbe mélyedtek, és reggel midőn már indúlnunk kellett, nem volt mód benne, hogy őt is rávegyük a lesjáratra, úgy okoskodván, hogy jut még neki lőni való ezután is. Az éj, az alföld zajtalan, nyugodt éjjele borúit még a vidékre, midőn a tó széléhez értünk. Néma csend uralkodott a nádbokrok közt elsimuló víz színén, mellyen csak a hajnalcsillag fénye tükröződött, csak néha-néha rikkant föl egy-egy kacsa álmában, csak ollykor suhogott méla röptében a nádi bagoly szárnya. — Kelet felé fakó-szürke vonal jelenté, hogy nemsokára pitymallik s még János gazda is, mint a vadászcsapat vezetője, meghatva a természet nagyszerű csendjétől, halkkal osztá útmutató tanácsait. A csapat feloszlott, az öreg száraz helyre állt nádbokrok tövébe, csak a vállalkozóbbak daczoltak a sárral, vizzel és jó hűvös szellővel, melly végig suhanva a vidéken közeledését jelzé a nemsokára ragyogó fényben feltűnendő csillagzatnak. Magam is beljebb kívántam hatni e sásrengetegbe, közelről akarván élvezni a