Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863
1863-10-20 / 29. szám
464 vadvilág mindig megható ébredését. Ezúttal azonban vesztemre. A csősz sietségre intett, mert legmesszebb utam volt s igy nagy léptekben kezdtem méregetni a térdig érő süppedő sarat, már már sík vízre értem, de sáros alja csak keményebben fogta meg a „pappenheimer" ezombig érő szárát, a víz már felülről is belé csurgott, s minden lépés nagyobb erőlködésembe került. Azalatt a láthatár fakó szürkeségéDbíbor rózsaszin váltá vei, az apró fellegek aranyszegélyben tündököltek, perczről perezre vái tam a nap kibukkanását és mint egy látatlan karmester ütenyjelére egyszerre szólalt meg ezernyi torokból a nádlakók reggeli dallama, füttyenése, hákogása — nagyot léptem és lábam bennakadt, mintha csak oda lett volna czövekelve, új erőlködés és megszabadultam — de mezítláb, mert a czizmát barátságosan körülölelte volt a mocsár feneke s hosszabb ideig nem tudván féllábon megtartani az egyensúlyt, kénytelen kelletlen belekellett tapodnom fedezetlen féllábammal a tintaszin felkavart mocsáros vízbe. Hideg volt a víz az igaz, és kellemetlen a meglepetés, de a les már megkezdődött; frissen tehát rántsuk ki a csizmát s bicczegjiink a mint lehet közel ingó nádbokrunkba. A "gondolatot gyorsan követé a tett, feszült erővel ki akarám rántani a benrekedt csizmát s az sikerült is — de gyorsabban mint remélettem, mert egyszerre engedett s kényelmem édeni helyzet volt azon bukáshoz képest, mellyet hanyat tettem a pocsolyába, épen csak annyi időt nyervén, mig megingott s tarthatlanná vált egyensúlyom elvesztése közben, hogy a puskaporos tülköt megragadva víz felett tarthattam ; azon volt a gyutacstartó is s igy a lövés lehetősége mentve volt. Kieviczkéltem tehát a hogy tudtam a nem önként választottam nagyon is puha fekhelyből, és épen nem salonias öltönyben értem el valahára a legközelebbi, nádbokorba, mindig remélve, bogy e Péterman-féle kaland nem rabolta el végkép az napi vagy reggeli vadászszerencsémet. Fegyverem nagy örömömre elsült, s miután kákacsomóval amúgy nagyjából megtörültem, újból tölték. Azalatt az octoberi hajnal nem épen enyhe szellője átjárta elázott testemet s didergő újakkal alig birtam a töltényt a csövekbe illeszteni. Mint e balszerencse gúnyos kísérőjéül hallanom kelle jobb- és baloldali szomszédaim víg fegyverdurranásait, látnom a szebbnél szebb tőkés és kendermagos kacsákat legjobb lötávolban mellettem elhúzódni s piszmogásom egyre tartott s lövést még mind nem tehettem. Végre elkészültem s a legelső kacsára ráfogtam a fegyvert — de ez csütörtököt mondott, újra hosszú piszmogás, rettentő izgalom, fázó didergés, mig valahára az én fegyverem is durrant — de eredmény nélkül. A véget ért türelem lelkemen, a nedves hideg testemen vett erőt és nem tudtam többé uralkodni magamon annyira, hogy haragtól elfátyolozott szemem s reszkető kezem helyesen czélzott volna. Beláttam végre helyzetem nevetséges voltát, ha les végével így találkozom többi pajtásaimmal; így tehát önként véget veték neki, kivánszorogtam s egyenesen a csősz lakának tartottam,ott mosattam és szárítgattam lobogó tüz mellett elázott ruháimat s tisztítottam fegyveremet. Illy épen nem mulattató foglalkozás közt találtak a lesről visszatérő szerencsés vadászok s miután nevetésök közé a magam — bár keserű — mosolya is vegyült, a most következett jó vadászreggeli és a nap többi részére kecsegtető remény csakhamar eloszlatta rosz kedvemet.