Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-30 / 18. szám

285 lövéssel terítettem le. Ők leginkább lovamat bámulták s megvallom, hogy a ráhalmozott dicséretek ép olly jól estek, mint ha nekem lettek volna szánva. Mi magát a zsákmányt illeti, ennek bőrét B asszonynak, egy ezredembeli bajtárs s legkedvesebb vadászbarátom nejének adtam. Egy évvel később Staoropolban vig fiúk társas estélyén voltam ; kártyajáték folyt s az estélynek vacsorával kellett végződnie. Magam nem játszván kártyát, a beszélgetők közé vegyültem. A társalgás kis vártatva a vadászatra fordult. Dr. Schultz, a nagy hirü és kedves orvos, ki hallotta volt, hogy vad lovat ejtettem el, felszólított, mondanám el e vadászat részleteit. Kör alakult körülöttem s én elbeszéltem a kaland változatos körülményeit. — S mondja csak kérem, szólt mosolyogva a doctor, mén volt-e vagy kancza az ön hémioneja ? — Se mén, se kancza, kedves doctor, feleltem én ; herélt volt. E váratlan nyilatkozatra általános lett a nevetés; némelyek azt hitték, hogy a kérdezösködöt akarom mystificálni, mások, hogy egész elbeszélésem csak mulattató vadászmese volt. Hallgatóim arczárói azonnal felismertem, hogy szavaimat senki sem hiszi, pedig való igazság volt a mit mondottam. Magam is rendkivül meg voltam lepve, midőn a hullán e felfedezést tettem s nem levén képes a dolgot megfejteni, a sivatag legvénebb s legtapasztaltabb vadászaitól tudakozódtam. Ezek azt felelték, hogy az általam rendkívülinek vélt körülmény ellenkezőleg gyakran fordul elé, mert a vén csődörök, ösztönszerű féltéstől vezérelve, fogaikkal maguk hajtják végre e műtétet két éves méncsikaikon. Ennyiből áll az, mit a dzsigitairól tudok. A Kaukazusban olly ritka lett, hogy csaknem ismeretlen s kevés európainak van láthatására alkalma ; annál többre becsülöm tehát a szerencsét, mellyel két ízben találkozhattam vele s az egynek — habár jóformán esetleg is történt elejtését, vadászpályám legszebb diadaláúl tekintem. Az amerikai őserdők vadászai. Gerstäcker, ki Arkansas hegyei és vad ingoványai közt több évet töltött, igy írja le az ottani „Backwoodsman" *) szokásait. Az őserdők vadásza a hosszú vontcsövet sokkal jobban szereti a rövidnél, mellyben semmi bizalma sincs. Hosszú és nehéz fegyverrel jobban is czéloz, sőt olly nehezeket ís láttam, hogy tulajdonosaik nem bírták egyszerre tüzelésre fogni s elébb vállra kellett a fegyvert emelniök s onnan lebocsátani a kellő irányba. Továbbá, gyűlölik a sima csövet és a nagy golyókat s többnyire olly vontcsövet használnak, mellynek öblébe való golyók közül ötven megy egy fontra, sőt még ennél is kisebb golyóval nem egy szarvast láttam elejteni. *) Backwoodsman-nek nevezik Amerikában azon fehér vadászokat, kik az Alleghany hegyektől nyugatnak eső őserdőket lakják s vadászatból élnek. Szerk.