Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-30 / 18. szám

_ 284 Iszonyú, de nagyszerű látvány nyílt meg azonnal szemeim előtt: a láthatár egy oldala egészen lángban állott. A száraz magas fii és a nád szalmaként s ollyszerű zajjal égett, mint midőn jégeső veri az ablakot. Az égésből szikrával telt füstgomlyok emelkedtek fel s folytak össze a megvilágított égboltozattal. E pillanatban, hogy a kép tökéletes legyen, hattyúcsapat repült el fejem fölött: a lángok által reájuk vetett fényben, szél által lengetett veres selyem rongyoknak látszottak. Azonnal rájöttem, hogy az égést vadásztársaim gondatlansága okozta; unalomból vagy csintalanságból gyújtották meg a nádast s a tüz olly gyorsan harapódzott el, hogy rögtön tova vonulásra kellett gondolnom A sivatag vad lakói már is minden oldalról futásnak eredtek a korlátlan elem dulakodása elöl. Szép saiga-csapat hozzám közel ment el; a lángok világánál időnként egy egy farkast láttam elügetni. A megriadt éji kóborló behúzott farkkal ódalgott a nád között, boszús pillantásokkal tekintve hátra a tűzbe, hol kölykei égnek. De milly ismeretlen állatok csapata érkezik itt gyors irammal ? Nagyobbak mint az őz s mozgásuk is egészen másszerü. Százhúsz lépésnyire vágtatnak előttem — fegyverem mindkét csövét csak úgy vaktában sütöm ki rájuk s im az állatok egyike felbukik. Ez csakugyan vak szerencse, mert éjjel s illy távolságból futó állatot ejteni csupán esetleg lehet. Ösztönszerűleg éreztem, hogy az elejtett állat vádló lehet s dobogó szívvel közeledtem zsákmányomhoz. Képzelhető tehát örömem, midőn melléje érve ráismertem a hémionera, a vadlóra, teljes valóságában, minőnek régóta álmaimban láttam. Az egyre közeledő lángtenger azonban kevés időt engedett örömem élvezhetésére; mindenek előtt] arra kellett gondomnak lenni, hogy becses zsákmányomat mentesíthessem tőle. Ennek csak egy módja volt: felvonszolni a hémionet a kurgán tetejére, mellyen imént aludtam. E csekély domborulatot zöld pázsit fedé s igy a lángok nem találnak ott táplálékot. Ha oda vonhatom, sorsára hagyom s önmagam biztosságára ügyelek. Lovam segélyével csakugyan a mondott helyre vonszoltam a hémionet s ideje is volt, mert alig oldottam le róla a vonó kötelet, a füst olly türhetlenné kezdett válni, hogy sietve kellett távoznom s már csak üggyel bajjal különböztethettem meg a gyepes nyílásokat, mellyeken menekülnöm kellett. Pár órával később az egész mezőség le volt pörkölve s a szokott nyugalom visszatért. Távol, kelet felé, a kopár sivatag határán a tüz nem találván több tápszert, fokonként kialudt. Napkeltig néhány órám volt még; megkisérlém az alvást, de sikertelen ; a hémione egyre fejemben járt s ébren tartott. Hajnal hasadta előtt egy órával talpon valék ; lovamat itatóra vittem, aztán a kurgánra siettem, hol a vadlovat jó állapotban találtam. Tizenöt láb hosszú nádszálakat vágtam és szúrtam le a hulla mellé. A nádszálak tetejébe selyemkendőmet kötöttem, részint az orvmadarak elriasztása, részint a végett, hogy a hulla felkeresésére küldendő kozákjaimnak iránypontúi szolgáljon. Erre, lovamat a tegnapi nap fáradalmaitól pihentnek s vidámnak találván, rá ültem és hazafelé indultam. Nagy volt Parakchni és rokona csodálkozása, midőn vadászatom sikeréről értesültek. Azt, hogy milly módon ejtettem el a vad lovat, a világért sem mondtam volna el nekik, sőt ellenkezőleg azt állítám, hogy lovam hátán értem utói s pisztoly-