Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-06-20 / 17. szám

268 rökért s otthon készítik ki, mielőtt a kereskedőknek, vagy az angol társaság ügynökeinek jó áron átszolgáltatnák. Minden lövész, ki az állatot nem fején, hanem a test más részén találta: a „leégett erdők" javára, kik illy ügyetlenséget sohasem követnek el, néhány shillinget tartozik fizetni. E birságot rendesen csak a haszonbérlök fizetik. A carcajou húsa nem ehető. Különben az erdők sok ízletes húsú állatokban bővelkednek. Az est közeledtével, melly télen e szélesség alatt hamar bekövetkezik, a vadászok megállapodnak s még néhányan a hóréteg alatt fát és ágakat keresnek, mások ezekből kunyhót építenek s északi oldalán vastag fallal elzárják. A nyilás előtt félhold alakú tért kerítnek be. A vadászok takaróikba burkolózva, a homéri őskor módjára tüzmáglyánál sütik meg és vagdalják szét az élelmezésükre elejtett vadakat. Rozskenyér és jelentékeny whiskey adagok egészítik ki ez egyszerű vacsorát. Vig beszélgetés s hihetlen kalandok regélése tartja távol az álmot. A látvány, ha vásznon óhajtanok megörökíteni, lángeszű festészt venne igénybe. A felpattogó szikrák milliárdjai, kalászok, forgók és szeszélyes redők alakjában lebbennek fel és tűnnek el; a tündérpalotát tarkán világítják a széles veres lángsugarak, mellyek a fenyőfák fekete törzsein és zúzmarás sudarain megtörve, rémes világítással hatnak az erdő rejtélyes mélyébe, hol kék szakálú és villogó szemű gnómok torzalakjai látszanak meg-megjelenni, az északi szél által rázott s nyöszörgö ágak közepette. A természetnek csodálatos hangokon megszólaló beszéde közé a tanyai vadászok víg kaczaja és dala vegyül; a máglya lángjai magasra csapnak fel s a felmelegült légkör párája a közeli fák lombjairól hótömegeket olvaszt le, mellyek zuhogva hullnak le a magasból. Távolból a sivatag kis farkasainak vonitása hallszik, a mint a kizsigerelt carcajouk belrészei fölött veszekednek. A vadászok most az éji őrsorozat meghatározására sorsot húznak, végre mély cßend áll be, mindegyik kemény hópárnájára fekteti fejét s az álom, az élet e balzsama, e mindennapi halál, a természet e nagy megújítója — mint Macbeth mondja — eszméletlenné teszi a vadászt. Az éber ör szünet nélkül éleszti a tüzet s turkálja a parázst, hogy a szikrák pattogva szállnak fel, és torzalakú árnyakat vetnek a kunyhó falaira. Néha egy egy zajos csattanás riasztja fel az alvókat, melly az erdőt betölti és százszoros viszhangot kelt, de a felemelt fő azonnal ismét nyugvásra hajlik, mert a tapasztaltak tudják már, hogy a csattanást csak valamelly fatörzsnek a kemény hideg miatti szétrepedése okozta. A puszta e sajátszerű tüzérsége a hideg tartósságát jelenti. A hajnali szürkület fokonként veres világítással árasztja el a fák csúcsait s a sürü légkör, ezen északi fényszerü rejtélyes tüneményre, röt hullámzatban úszik. A soros ör a dob egy nemével keltő jelt ád; e jelre mindenki csakhamar talpon van. Először is a gyomrot kell kielégíteni. Az óra nem határoz, s bő és tápláló reggeli új ei öt ád a vadászoknak az erdő mélyébe hatolásra, mellynek eddig csak széleit járták. A carcajou, ha magát a lakott vidéken űzőbe véve látja, eleinte sürü bokrokba menekül, s később a legmagasabb fenyők tetejében keres rejthelyet, mellyekböl a