Vadász- és Versenylap 7. évfolyam, 1863

1863-04-20 / 11. szám

176 De alighogy hátra nyúltam, kezemet viszszarántám, mert az öz szörös testéhez értem, mellyröl egészen megfeledkeztem volt, s mellyet még mindig lovamon vittem.—Valahányszor azon szomorú látványra gondolok melly szemeim előtt feltárult, mindig könnyezek. Az átkozott öz hegyes agancsai mozgásba jővén a vágtatás alatt, belyukaszták a szegény ló hasát, mellyből patakzott a vér. Két élü töröm kivonva, néhány másodpercz alatt elvágtam a köteléket, melly a vad fejét leszorította, de többet nem is teheték , mert a cserkeszeknek sikerült áthatolni a szakadékon s újból elkezdtek üldözni —• tehát nekem is újból vágtatnom kellett. Futás közben azonban tőrömet a szíj alá dugtam, melly az őzet tartá, hogy azt is elmessem; nagy nehezen végre sikerült ez, de csak is ugy , hogy tőröm éle minden ugrásnál sérté kedves lovam oldalát; jó lélekkel mondhatom, hogy e miatt csaknem úgy szenvedtem mint ő. Végre az őz ingadozott, aztán leesett, magával rántva a szíjakat is. — Epen ideje is volt már. Lovam hosszan léhlzett fel s erélyesebb mozgásából vettem észre', hogy újra felbátorodott. Azt hiszem, hogy a cserkeszek golyóiknak tulajdoniták lovam vérzését , mi fehér színén könnyen látszhatott, mert folytonos harcz kiáltásaikkal egymást kölcsönösön biztatgaták. E közben gyorsan haladtunk; de alig futottam tiz verstnyi távolságot, midőn a látkör szélén dragonyosaink őrjáratát megpillantám. A cserkeszek pedig látva, hogy lovam nem gyengül, veszteni kezdék a reményt hogy élve elfoghassanak s ismét felém lődöztek. Ekkor már én a Wladimirooskajába vezető uton vágtattam, melly út sima és egyenes, mint az asztal lapja. Az üdvözlésemre küldött golyók, előttem vágódtak az út porába s fölcsapódva szökdeltek tovább és tovább, mindenütt kis porfelbőt verve fel. E játék mulattatott volna, ha nem a bőrömre foly. Az üldözés azonban végéhez látszott közeledni. A hat ló vágtatása nagy porfelleget s ez viszont gyafiút gerjesztett az őrszemeknél, kiknek, ha a lövéseket nem hallották is, a szokatlan porfelleg magára vonta figyelmüket. —• Tisztán kivehettem, hogy néhány legény felém tart; csak öt perez még és meg vagyok szabadúlva. Üldözőim kudarczában gyönyörködni visszatekintők; mind az öt megállott és szitkokat szórt felém. Az idő esteledett. Lovaimról a dragonyosok egyikének lovára ültem, míg egy legény vészjelt adni futott. Tiz perez múlva az egész szakasz a környéken czirkált; egy kis csapat élén magam mentem a hely felé, hol elleneimet feltalálhatni véltem. — De hasztalan fáradtam, mert olly sötét volt már , hogy minden kutatás meghiusúlt. Tizenegy órakor olly fáradtan értem haza, hogy még lovam után se tudakozódtam. A legény, kire hü paripámat biztam volt, cselédeimnek adta át, meg se említvén a roppant futamot, mellyet az imént tett; lovászom pedig végzetteljes oktalanságból haza érkezése után nem sokára megitatta. Másnap reggel első dolgom volt az istállóba menni — hol kedves lovamat megdermedve találtam. Marczangolt oldalát s ejtett özéhez hasonlóan meredt lábait látva, könnyek tolúltak szemeimbe. Saját élete árán mentette meg az enyémet.