Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-02-20 / 5. szám

70 a székben, mellyből egyedül már alig tudott felemelkedni, felvitette magát a zergehajtáslioz és búcsúgondolatokkal bár, de még örömmel láthatta és élvezhette vadászterét , mellyért annyit áldozott, hol egykor fáradozásainak gyümölcsétől orozva fosztatott meg, de a veszteséget helyrehozta, és hol büszke öntudattal vehette kitartásának jutalmát. Ezen örömet azonban illyenkor keserű áldozatok árán vásárolta meg, mert ha visszatért onnan, fájdalmai mindig olly mértékben ragadták meg, hogy a hét többi napjain tartott vadászatokban minden részvétről le kellett mondania. Az erdészlakban maradt, de a vadászat rendezését intézte , a lövészek helyét jelölte ki, a hajtók sorát határozta meg. Hazatért vendégeitől pedig soha nem lankadó érdekkel hallgatta a hajtás menetéről szóló elbeszélést ; ha balúl ment a dolog, panaszolt hogy nincs rend ha ő nem lehet künn ; tudakozódott hogy fordult meg a vad azon a helyeken, mellyek előbb, mig kijárhatott, az ő lővészhelyei voltak s hová többé vissza nem térhetett, csak távolról nézhetett feléjök mint az igéret földére. Mennyi tanúiságot [meríthetnének e férfiú életéből azok, kik vélt elnehezedés vagy holmi csekély testi bajnak ürügye alatt a vadászattal felhagynak, az egészséget edző testi gyakorlatoktól elszoknak, lóra sem ülnek többé, míg utoljára az, a mit visszavonúlásuk indokáúl tolnak fel, hogy restségüket elpalástolhassák—valóban annak következményeként áll be. Távol legyen tőlem annak állitása, mintha a vadászszenvedély gyakorlata einem oltható vágy, panacea minden testi baj , vigasz minden erkölcsi szenvedés ellen lehetne ; tudom hogy azt senkire erőszakolni, élő szóval attól senkit sem lehet elidegeníteni; de az, a kiben való és mélyen érzett szellemként létezik, azt olly akadályok legyőzésére birja, miktől elijedne sokszor a legbátrabbak szive is. Ezen valódi vadászszellem volt a herczeg szenvedélyének sarkköve, éltető rúgója. Tartott is rá, sőt elégültséggel fogadta vadászatai elrendezésének helyeslését.— Nem volt az hiúság benne, hogy örvendett, ha vadászatai alatt sok vad esett, mert jelesül ö maga az úgynevezett lövészirígységben nem szenvedett és főohajtása az volt, hogy vendégei elégedetten hagyják oda várát és vadászterét. Mintaképe volt a nagyúrnak , ki érzi mivel tartozik a neve és állása által igénybe vett tisztelet viszonzásaúl s így meghivottjait mindig lekötelezni igyekezett. — A meghívás árát nem vette meg rajtok azzal, hogy ennél többet ne akart volna érettök tenni ; sőt mindent elkövetett hogy vendégei ne csak otthonosaknak érezzék magukat, de azt, a miért magához hívta, valóban is elérjék, és ez volt azon mód, melly vadászatait olly keresettekké és ezeknek emlékét olly kedvessé tette mindazoknál, kiket vendégszeretete megtisztelt. Követendő példaként fog az ő vadászatai rendezésének emléke is fenmaradni. A zergék hajtására nézve ő volt az első, ki azt a hegylejtők hosszában nem csak megkisérlé, hanem e rendszer czélszerüségét a legkedvezőbb eredménnyel be is bizonyította. Ezt pedig annak köszönheti, hogy a hajtásra csak gyakorlott, jól rendezett, és testületi szellemtől áthatott erdészeket alkalmazott. Más zergevidékekben — ezelőtt és talán néhány dicséretre méltó kivétellel most is — az ott úgynevezett erdészek, vagy is a zöld gallérral de semmi más erdész tulajdonnal nem biró egyének, alig használtatnak a hajtásra; ezt többnyire csak a bérezek helyiségei közt járatos favágók vagy pásztorok végzik, sokszor aztán hajtásközben