Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-10 / 34. szám

541 trenyire volt tőlünk, hol aligha a nőstyénnel nem találkozott, mert itt mindketten egyszerre elhallgattak. Most — a mi az oroszlyán közellétének csalhatlan jele — a sakálok, mellyek mindeddig meg nem szűntek körülünk csavarogni, rögtön nagy félelemtől megragadva , szétszaladtak. A törő ágak ropogása s a léptek tompa dobogása mindig közelebb hallszott, míg néhány másodpercz múlva a fenevad szemeinek csillogása meggyőzött, hogy a válságos pillanat csakugyan elérkezett. Ez oroszlyán gyönyörű volt s a legnagyobbak egyike; felemelt fővel s igen lassan közeledett, míg végre három lépésnyire a csalétektől megállolt. —Itt, mintha nem tudná mitévő legyen, körülnézett, mindent gondosan megszemlélt, magunk azonban sokkal jobban voltunk elfödve, hogysem felfedeztetéstől tartani okunk lett volna. A kapitány nem tudta lélekzetét egészen visszatartani s e csekély neszre, melly azonban az éj csendében inkább hallszik, az oroszlyán azonnal meghökkent s látszott rajta, hogy távozni szeretne is, nem is. Nehogy azonban előlünk elillanjon, megragadtam egyszerre fegyverem mind a két ravaszát, hogy legalább két golyót kapjon, ha a lövés pillanatában netán nem egészen kedvezően állana. — Két lövésem csak egyet durrant ; a fenevad iszonyatos ordítással nagyot szökött s pedig ép a mi irányunkban ; azután elhaladtában még az ágakat is érintvén, mellyek mögött el voltunk búva, az erdőbe menekült. Egy ideig még hallszott jajveszéklése , de mindig gyengébben ; mi arra mutatott, hogy valószínűleg már végvonaglásban van. A kapitány kérdezte : „Csakugyan oroszlyán volt ez ? Inkább azt hinném, hogy vaddisznó." „Oroszlyán bizony — feleltem — s még pedig a javából és két golyóm van benne, az is bizonyos." „Hogyan ? kérdé ő ismét — hisz Ön csak egyszer lött ! Erre megmutattam neki puskámat, mellynek mind a két csöve ki volt löve.— Körülbelől 10 óra lehetett ekkor. Az éj többi részét azzal töltöttük, hogy alig győztük várni a hajnal hasadtát. A kapitány ugyan biztatott, hogy sátrunkba menjünk , de magam távol vo'tam illy esztelenségtől. mert nem tudtuk hova lett a hím és nőstyén oroszlyán , mellyeket előbb ordítani hallottunk s így igen könnyen lehetett volna szerencsénk velők útközben találkozni ; azután még ahoz is volt némi reményem , hogy a nöstyén a csalétket talán fölkeresi. Pitymallatkor leshelyünket azonnal odahagytuk, de gyanított zsákmányunk fölkeresésére indúlni még nagyon korán levén , jobbnak véltük az arabokat bevárni, kik, ha lövéseimet hallották , tudtam hogy nem fognak késni. Pár percznyi várakozás után csakugyan a hely színén is termettek. Egyet sátrunkhoz küldtem, liogy lovainkat nyergelje meg s vezesse ide, azután megindúltunk a sebvér nyomán oroszlyánunkat felkeresni , míg a többi arab a legnagyobb csendben távolról követett. A kapitány, ki egy kisebb alkatú Lefauclieux karabint s egy szép párcsöves fegyvert hozott magával, ez utóbbit az egyik arabnak adta, hogy legalább bátorsága több legyen s meghagyta neki, hogy kövessen, míg magával a karabint vitte,