Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-10 / 34. szám

539 ba s reggeli után egykét órát pihenvén, leshelyünk felé indultunk, mellyet alkonyat­kor értünk el. E második éjen szintén csak a sakálok kiállhatlan rikácsolását hallottuk, de oroszlyán egyetlen egy sem mutatkozott, melly ismételt sikertelenség annyira meg­hazudtolni látszott minden előjelt, hogy nagyon csodáltam a dolgot s nem vélhettem mást, minthogy az oroszlyán az arabok nyájait más úton keresi fel s nem azon, me­lyen én öt eddig lestem. Ennek folytán újból kezdtem a kutatást. Azon az úton, mellyen már a megelőző esten csapákra akadtam, most ismét leltem egészen friseket s ép ollyanokat, mint az előbbiek voltak, mi ismét új reménysugár volt számomra. Ugy vélvén, hogy most már csakugyan a valóságos csapára akadtam, társam­mal e csapát azon irányban követtük, a honnét jött s végre kis fensíkra érkeztünk, hol a nagyon letaposott talaj valóban azt tanúsította, bogy e hely az oroszlyánok ren­des gyülpontja. E szerint tehát első leslielyünk hasztalanná levén, most itt rögtönöztünk egyet s 5Y 2 órakor este már el is foglaltuk , midőn egy arab lélekszakadva sietett felénk s jelenté, hogy az oroszlyán ép most fojtott meg egy ökröt a délnek eső hegylejtőn.— Ennélfogva tervünket még ugyanezen éjjel ismét megváltoztattuk s a hírt hozó arab­bal a kijelölt hely felé menvén, útközben még másokkal is találkoztunk , kik ennek állítását szintén bizonyitották. Tovább egy óránál haladtunk nagy ügy gyei bajjal a módnélkül zilált sűrűség­ben. Fegyvereinket magunk vittük, az arabok pedig felöltőinket hozták egy darabig utánunk, de nagyon setét levén , nem mertek a hegyszakadásokba tovább követni s miután a helyet pontosan kijelölték, hol a megfojtott ökör fekszik, odahagytak, mi pedig nem sokára az oroszlyán pusztításának színhelyét felleltük. Az ökröt az arabok már előbb felkonczolták s darabjait egy tölgyfára akasztot­ták, mellyeket én most összeszedve, ismét oda fektettem, hol az oroszlyán őt meg­fojtotta. Rendes leshely készítésére időnk már nem levén elegendő, csak hamarjába hord­tunk össze néhány ágat, mellyek mögött a hogy lehetett , magunkat meghúztuk. Nagy meglepetésünkre ép e pillanatban jelent meg néhány arab, kik elég bát­rak voltak egy élő kecskét hozni csalétkül, vélvén, hogy ennek hasznát vehetjük ; de mindjárt ismét távoztak s látogatásukban legfelebb az volt a köszönet, hogy víz­zel tölt korsajukat számunkra itt hagyták. A sirocco ezalatt lecsillapodott ugyan, de nem sokára északi szél támadván, az éj nagyon hideg lett. Szerencsémre a legutóbb itt volt arabok egyike nálam hagyta brnuszát, mellyre annál inkább volt szükségem, mert felöltőinket előbbi kísérőink midőn távoztak, magukkal vitték s tiz és tizenegy óra közt az idő olly hidegre fordult, hogy társam már alig állhatta meg. Eleinte megosztottuk a brnuszt, de éjfél tájban a hideg szél épenséggel türhetlenné levén, felkerekedtünk hogy haza megyünk.—A kecskét itt kellett hagynunk s hogy a szegény állatot legalább a falánk sakálok ellen biztosítsam, a brnuszt ijesztő gyanánt nz ágakra borítottam, azután nagy ügygyei

Next

/
Oldalképek
Tartalom