Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-12-10 / 34. szám

539 ba s reggeli után egykét órát pihenvén, leshelyünk felé indultunk, mellyet alkonyatkor értünk el. E második éjen szintén csak a sakálok kiállhatlan rikácsolását hallottuk, de oroszlyán egyetlen egy sem mutatkozott, melly ismételt sikertelenség annyira meghazudtolni látszott minden előjelt, hogy nagyon csodáltam a dolgot s nem vélhettem mást, minthogy az oroszlyán az arabok nyájait más úton keresi fel s nem azon, melyen én öt eddig lestem. Ennek folytán újból kezdtem a kutatást. Azon az úton, mellyen már a megelőző esten csapákra akadtam, most ismét leltem egészen friseket s ép ollyanokat, mint az előbbiek voltak, mi ismét új reménysugár volt számomra. Ugy vélvén, hogy most már csakugyan a valóságos csapára akadtam, társammal e csapát azon irányban követtük, a honnét jött s végre kis fensíkra érkeztünk, hol a nagyon letaposott talaj valóban azt tanúsította, bogy e hely az oroszlyánok rendes gyülpontja. E szerint tehát első leslielyünk hasztalanná levén, most itt rögtönöztünk egyet s 5Y

2 órakor este már el is foglaltuk , midőn egy arab lélekszakadva sietett felénk s jelenté, hogy az oroszlyán ép most fojtott meg egy ökröt a délnek eső hegylejtőn.— Ennélfogva tervünket még ugyanezen éjjel ismét megváltoztattuk s a hírt hozó arabbal a kijelölt hely felé menvén, útközben még másokkal is találkoztunk , kik ennek állítását szintén bizonyitották. Tovább egy óránál haladtunk nagy ügy gyei bajjal a módnélkül zilált sűrűségben. Fegyvereinket magunk vittük, az arabok pedig felöltőinket hozták egy darabig utánunk, de nagyon setét levén , nem mertek a hegyszakadásokba tovább követni s miután a helyet pontosan kijelölték, hol a megfojtott ökör fekszik, odahagytak, mi pedig nem sokára az oroszlyán pusztításának színhelyét felleltük. Az ökröt az arabok már előbb felkonczolták s darabjait egy tölgyfára akasztották, mellyeket én most összeszedve, ismét oda fektettem, hol az oroszlyán őt megfojtotta. Rendes leshely készítésére időnk már nem levén elegendő, csak hamarjába hordtunk össze néhány ágat, mellyek mögött a hogy lehetett , magunkat meghúztuk. Nagy meglepetésünkre ép e pillanatban jelent meg néhány arab, kik elég bátrak voltak egy élő kecskét hozni csalétkül, vélvén, hogy ennek hasznát vehetjük ; de mindjárt ismét távoztak s látogatásukban legfelebb az volt a köszönet, hogy vízzel tölt korsajukat számunkra itt hagyták. A sirocco ezalatt lecsillapodott ugyan, de nem sokára északi szél támadván, az éj nagyon hideg lett. Szerencsémre a legutóbb itt volt arabok egyike nálam hagyta brnuszát, mellyre annál inkább volt szükségem, mert felöltőinket előbbi kísérőink midőn távoztak, magukkal vitték s tiz és tizenegy óra közt az idő olly hidegre fordult, hogy társam már alig állhatta meg. Eleinte megosztottuk a brnuszt, de éjfél tájban a hideg szél épenséggel türhetlenné levén, felkerekedtünk hogy haza megyünk.—A kecskét itt kellett hagynunk s hogy a szegény állatot legalább a falánk sakálok ellen biztosítsam, a brnuszt ijesztő gyanánt nz ágakra borítottam, azután nagy ügygyei