Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-11-10 / 31. szám

492 Ezután még pár órát a teremben töltöttünk, mialatt férfiak és nők úgy el voltak különítve ; mint valamelly zsidó templomban ; a nők himeztek, mi pedig a hírlapokat olvastuk s csak közbe-közhe folyt a társalgás, hidegen, komolyan, megfontolva, de mégis jó szívből és barátságosan. Azután a szokott órában következett a szokott séta, a szokott fasor alatt, szokott kimért lépéssel s egészen a szokott rendben, ép úgy, mint a rabok járnak a fegyházak udvarán. Séta után mindenki szobájába tért vissza s pontban öt órakor a csengetyü megint megszólalt, mire valamennyien ismét az ebédlő teremben jelentünk meg, hogy a készen álló asztalhoz üljünk. — Az időjárás esős és hideg volt ; a missek azonban nyakóczon s meztelen karral, olly könnyű fehér ruhákba voltak öltözve, mintha akár bálba készültek volna. Csakúgy dideregtek szegénykék e pókháló öltözetben s ibolyaszínű, lúdbőrré fázott vállaik arról tettek tanúságot, hogy bizony nem a legjobban érezhetik magukat s még meg is találnak betegedni. Társam kérdőre vonta őket e miatt, mondván hogy nagyon sajnálná, ha csupán a mi kedvünkért akarnák egészségüket erőnek erejével tönkre tenni; de az ifjabbik azonnal megnyugtatta, hogy bizony ez nem mi végettünk történt, mert ők mindennap így öltözködnek, sőt még akkor is, ha egyedül volnának, minthogy ezt a szokás így hozza magával. Eszembe jutott most egy ismerősöm, valóságos eredeti példány, kit egyszer sürü záporban, rút hideg napon, de junius hóban fehér nadrágba öltözve találván az utczán, kérdém hogy ugyan elment-e az esze ? Nekem nem — felelt ő — hanem az időnek. Térjünk azonban a társasághoz vissza. A két parliamenti lordon kívül, kik úgy látszik ékesszólásukat a parliamenti idényre, étvágyukat pedig a szünidőre tartogatták , mert hatalmasan ettek, de szót se beszéltek, ezeken kivül, mondom, volt még egy harmadik idegen vendég, a háziúr legidősebb fia, kit bátran mondhatok idegennek , minthogy különös meghívó levél nélkül alig mert volna az atyai ház asztala elé telepedni. Angolországban ezt így hozza magával a szokás. A házigazda maga az asztal egyik sarkán külön ült s az ételt sajátkezüleg osztogatta; legelőbb az egyik lord kapott, kinek rangja magasabb volt ; azután a másik ; ezt követték, korukhoz mért sorban a nők; ezek után én jöttem, mint egyszerű polgárember, úgy aztán gazdánk fia s végre ő maga. Első étel volt, a fűszeres leves, második a hal rákmártásban, harmadik a tömérdek nagyságú roast-beef, mellyre az embernek önkénytelenül eszébe jut a t e r g a b о v i s, ama homéri lakomák eledele ; ezt követte a főzelék, rhumos pudding, rostélyos pecsenye s végre akkora chesteri sajt, mint egy malomkerék. S e rendet minden ebédnél a legnagyobb lelkiismeretességgel tartottuk meg. Egy élczeskedö útas Angliából visszatérvén, azt mondta, hogy ott semmi sem sima, csak az aczél s nincs egyéb érett gyümölcs, mint a sült alma. En ugyan az elsőt illetőleg épen nem értek vele egyet, mert a simaság és udvariasság kivételes dolog, melly a bevett szokásoktól függ. Mi példáúl kalapot emelünk, a kelet népe pedig papucsát veti le üdvözletül : de mikor ugyanezen utazó azt állítja, hogy az angolok ép úgy vannak alávetve bevett szokásaiknak, mint a szerzetesok rendszabá-