Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-05-30 / 15. szám

235 totta a mint párja felé lenézegetett. Ennek helyét a fán, inkább sejtettük mint biztosan tudhattuk, mert csak némellykor láttam szárnyhegyeit, a mint azokkal csapkodott s vijjongva hívta néma társát; egy kis résen pedig, úgy rémlett előttem, mintha altestének szürke tollazata fénylene ki; oda lőttem tehát. Madaram azonban elvonult s noha testéből néhány toll hullott el, mellyet vagy a golyó sodort ki, vagy csak egy gally csapása : még sem lehetett baja, mert csak ott járt megint a hol legelőször hallottuk. Bízván abban hogy még visszajő, lesállásunkat kedvezőbb hellyel cseréltük tel s alig állapodtunk meg, már is itt volt megint a saspár; mindkettő szakadásig vijjongott s amint a fára felkapott, Ottó golyójától érve hanyatt vágta magát, de nem a földre, hanem egy alatta elnyúló ágazatra esett, hol mintegy saroglyába fel volt fogva ; csak ellövött szárnyát, melly kifüggött, bólintotta a gyenge szellő, a sast azonban onnan ki nem mozdíthatta.—Lehetlen onnan lehozni ; megkaphatását tehát kedvező körülményre bizva, lementünk a Tánczos rétre , hol társainkkal találkoztunk. Ezeket sem várták be a keselyük s így napunknak csak féleredménye lön. Másnap elhozták a kigyászót. Az esti szél lerázta őt a zöld ágyból s az erdész dermedten találta a fa alatt ; ekkor a keselyű fészkében ült. Még egy nap állott rendelkezésünkre, mellyet házi uraink szívességéből, esélyeink megkísérlésére fordíthattunk. Pálffy Pállal tehát ismét átkeltünk a Dunán. E nap szellősebb lévén, jobban bíztunk a megközelíthetéshez ; mindemellett tikkasztó volt a hőség, mikor a potorányi völgybe felértünk. Elválva a Tánczos réten, keletnek s nyugatnak mentünk fészkeink felé. De ma sem vártak be a keselyük ; mind a kettő, úgy a Drenoviton mint a nagy Tánczos lejtőn, még lőtávolságon túl kivonultak s noha ez utóbbi alatt egy ideig lesben ültem, nem birtam megkapni. Keringett felettem s a völgy körül, de megsokalva a sokszori tolakodást, nem jött le egészen s ha ollykor majd a fáig ereszkedett ís, megint csak felemelkedett „felhőket szelni." Ott hagytam tehát s esélyemről végkép lemondva, Pál elébe mentem a Duboka rovana felé ; néki sem szolgált a szerencse ; mind a két keselyű, mellynek fészkét megközelité, elvonúlt. A hely hol vele találkoztam keskeny völgyszoros, e helyhez közel állott még egy fészek ; Pál átengedte nékem az utolsó esély megkísérlését s így magam mentem fel ehhez a főerdésszel. Ez figyelmeztetett arra, hogy a mint a begyhátra érek, készüljek a lövéshez, mert onnan már látható lesz a fészek s aztán a fegyvernek készen kell lenni. Úgy is volt, mert a mint a gerinczen átnézhettem, a fészket megláttam. Ez, a többiektől különbözőleg, a partok által alkotott medenczéből áll ki egy nagy hársfa tetején s mert ifjabb erdő környezi, magasabbra nyúlik ki mint a Drenoviti vagy a n. Tánczoslejtői fészkek. A hegyháthoz, mellyre most felértem, lőtávolságban van ez, de a keselyűt még sem láthattam meg, úgy hogy szinte aggódtam ittléte felett. — Azonban midőn egy két lépéssel még felebb s már egycnmagasságban voltam a fészekkel, ennek mélységéből s a szegély felett megláttam a világos tarfőt; tőlem elfordultan ült ott a tojó. Arezomhoz emelve a fegyvert, egyet köhintettem. Erre fejét kissé kiemelte. Második köhintésemre, fejét és élesen fénylő szemeit felém fordította, felugrott, szárnyai kinyúl-