Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-01-10 / 1. szám

12 ugyan miért nem lőtt ? mire ő azzal válaszolt : hogy remélte, majd közelebb jövend a csalétekhez. Az oroszlány azonban, mellyet mi már messze gondoltunk, 20 —30 métrenyi távolban ismét megállott s nem sokára meg is láttuk öt hason fekve, a legnagyobb csendben, mozdulatlanul. Mintegy negyedóra múlva, miután semmi neszt nem hallva ismét fölbátorodott, útnak indulván, fél körökben járt előttünk s gondosan megvizsgált mindent, a miből gyanút menthetett volna. Azután egy kis vizmosás mellett haladott kis ideig, alattomos macskalépésekkel , míg nyakát a földfelé nyújtotta. Egyetlen mozdulatát sem tévesztettem szem elől. Kémkedésszerü járásából gyanítottam, hogy rögtön akar prédájára rohanni, a mint annak közelébe jut s úgy azután azt a sűrűbe czepelni, hol kénye szerint felfalhatná. A szamár maradványai nem voltak lekötözve s igy könnyű szerrel elvihette volna. — Félelme mellyet mutatott, azon gondolatra hozott, hogy jó lesz öt megállítnom, mielőtt látszólagos szándékát kivihetné. E pillanatban már csak 25 lépésnyire volt tőlünk. Felemeltem tehát fegyveremet , hogy czélba vegyem ; de a csövéggel akaratlanúl egy kis ágat mozdítottam meg, mire a fenevad az alig hallható neszre figyelmessé lön s hirtelen feligazodván, fejét felénk fordította úgy, hogy széles szügye fedetlenül állott előttem. Messze volt ugyan kissé, de az alkalom olly kedvezőnek mutatkozott, hogy rá lőttem. Lövésemre zajjal zuhant a vizmosás árkába s pár másodpercz múlva, mikor a füst előttem eloszlott, láttam a mint még egy nagy szökést tett, de ez kétségkívül utolsó mozdulata volt, mert ismét visszaesett a vizmosásba's meg sem moczezant többé. Tudtam bizonyosan, hogy súlyos sebet ejtettem rajta, de barátom mindig ezt hányta szememre : „elhibáztad, elhibáztad." Lelietlen volt tudnunk mellyikünknek van igaza, mert a térnek kis emelkedése a fenevadat egészen elfödte szemünk elöl s így újra várakoztunk a legnagyobb csendben s készen állottunk azon, bár nem valószínű esetre, ha a sebzett oroszlán ismét felénk találna jönni. Nem telt bele félóra , már megint egy más, közép termetű oroszlány jelent meg egészen váratlanúl s lehasalt alig 30 lépésnyire tőlünk, ép átellenében leshelyünknek. Már czélba akartam venni, midőn Armentés csendesen mondá : „Ne löjj, várj míg közelebb jő , még nagyon távol van. Minthogy pedig az előbbinél is azt vetette szememre , hogy korán lőttem, tehát felhagytam szándékommal s vártam. Tíz perez múlva azonban az oroszlány fölkelt, bement az erdőbe s csak sokkal később tért ismét vissza, mikor már olly sötét volt, hogy bár egyenesen a csalétekre ment, lehetlen volt őt biztosan czélba vennem. Midőn a lőrésen át vizsgálódtam, valljon nem lehetne-e a fenevadat innét jobban látnom, mozdulataim nesze ismét elárúlt, mert az oroszlány a hulla végső maradványait megragadva, ezekkel mintegy 50 lépésnyire tőlünk az erdőben telepedett le. Tisztán hallottuk mikép ropogtatta hatalmas állkapczája a törékeny csontokat, de lehetlen levén csak a legkevesebbet is látnunk, minden reményünk oda veszett.