Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-30 / 9. szám

141 E szegény állatkát Jemmy ütötte agyon még délután s hogy kutyáinktól megóvja, a sátorba vetette volt. Ez leendett vadászatunknak utolsó napja. Eleségünk már fogytán volt s lovainkat is a sok fáradság nagyon megviselte. Míg Jemmy podgyászunkat felrakolta s haza indult, addig mi még egyszer felkerekedtünk, hogy kézre kerítsük a vidék legnagyobb és legfélelmesebb vadbikáját, melly „Brindle Billy" név alatt volt ismeretes. Már ezelőtt is volt több ízben dolgunk ő kelmével ; többször akartuk már őt leteríteni s aklainkba csalni, de ez egyszer sem sikerült, mert vagy felkapaszkodott s nekünk rohant, vagy pedig tanyájából semmi módon sem akart előjönni. Most azonban máskép gondolkodott Billy úr, mert alig hogy hármunkat megpillantott, nyakába vette az utat s olly sebesen futott le a völgynek, hogy lovaink alig birták követni. Soha illy gyorslábú vadbikát nem láttam s annál inkább csodálkoztam, mert ez bizony beillett volna elefántnak is. Az útat jól ismervén, mintegy nyolcz mértföldnyire egyenesen tanyánk felé vágtatott, mialatt mí, jól tudván hol fog megállapodni, csak messziről követtük. A mint véltük úgy is lön : egy ingoványos síkon akadtunk rá, hol térdig vízben állva büszkélkedett s meg-megrázta bozontos fejét, mintha óvakodásra intene. Lovaink fáradtak s kimerültek levén leszálltunk, megeresztettük a terhelőket s a zabolákat lecsatolván, legelni bocsátottuk őket ; magunk pedig tiszteletteljes távolban maradva Billytől, fegyvereinket hoztuk rendbe s támadási tervünk felett tanácskoztunk. Tisztába jővén végre, ismét helyreillesztettük a nyergeket, felültünk s most puskámat készen tartva, nyolczvan lépésnyire még mindig helyben álló bikámhoz közeledtem. A kantárszár bal kezemen függött, fegyveremet pedig bal karomra támasztottam. Ezután a bika lapját vévén czélpontúl, lövésem eldördült. A golyó jól oda vágott, de kelleténél valamivel hátrább s Billy talpon maradt. A mint a fájdalmat érezni kezdte, nagyokat bőgött s dühösen kapálódva fogaival akarta fájó lapját meg" csípni. Valahányszor egyet fújt, úgy dült ki oldalán a meleg pára, mint valami gőzgép kürtőjén. Társaim is lőttek, de olly messziről, hogy golyóik a bika durva csuhájáról lepörögtek s a bősz vadat csak még dühösebbé tették. Ezután újra töltvén, ép a kupacsot igazítottam helyére, midőn Billy borzasztó bőgéssel eszeveszetten rohant rám. Ez annyira meglepett, hogy alig tudtam mit csinálok. Kantárom szárai a ló nyakára voltak vetve, mellyeket most gyorsan kézbe ragadva, sarkantyúim segélyével akartam menekülni, midőn lovam egyszerre ágaskodni s bakolni kezdett. Billy pedig már mellettem volt. Azt hittem végem van s annyira elvoltam rémülve, hogy eszembe se jutott a töltött puska, mellyet kezemben tartottam. Végre lovam, miután puskám agyával jól oldalba ütöttem, mint a nyíl megindúlt, de a bika sokkal közelebb volt, hogy sem hátra nézhettem volna. EVlszemmel mégis megpillantottam idomtalan fejét oldalomon lovam hasa mel-