Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862
1862-03-30 / 9. szám
140 Másnap reggeltől estig nem tettem egyebet, csak sövényeket ugrattam, mi mellett versenylovarok módjára a kengyelben állást gyakoroltam, azonban bár e módon akármelly akadályt is könnyen átugrott alattam a ló, valahányszor lábai ugrás után a földet érték, mindannyiszor olly lökést kaptam, hogy ülepem a nyeregbe zuhant. Ez azon gondolatra hozott, hogy a pillanatban, midőn a ló első lábai földet érnek, le keilend a nyeregből ugornom, különben a fogadást meg nem nyerem ; mit rövid gyakorlat után csakugyan be is tanultam. A yankee egy borotva fokába ezalatt lyukakat fúratván, azt élével föl felé nyergemre varatta s a meghatározott órában, számtalan digger kiséretében a leendő dicsőség színhelyére mentem. Nem mondhatnám, hogy különös bizalmat éreztem volna magamban, de büszkeségem nem engedett remegni. Ezután a nyeregbe segítettek s megindultam. Alig 20—30 lépésnyit vágtatva, elértem a legközelebbi sövényt s ugrás közben, mielőtt lovam hátulsó lábai a földet elérték volna, az eleve jól begyakorolt módon a nyeregből leszöktem. Eleinte kissé elszédültem, de a yankeek „hurrah"-kiáltásaira s üdvözléseire csakhamar ismét magamhoz tértem. A fogadott összeget azonnal kifizették ; a yankee ugyan egy ideig szabódott s ellenkezett, állítván hogy nem vártam be míg a lónak mind a négy lába földet ért volna : de minden ellenszegülés hasztalan volt, mert a jelenlevők egyhangúlag nyertesnek nyilvánítottak. Nem tudom ugyan, hogy utánozta-e valaha furfangos csínyemet, de meg vagyok győződve, hogy otthon az Egyesült-államokban yankeeín nem dicsekedett ezen fogadásával. A ló, mellyet ez alkalommal ültem, ugyanaz volt, mellyel más ízben Melbourneban egy pár ökröt jármostól ugrattam át s ugyan e lovon jártam akkor is, mikor Melbourne utczáin űzött nyaktörő gyakorlataimért öt font büntetést kellett fizetnem. Ha önök valaha a melbourni lóvásárra mennek, kérdezzék meg ott a lókereskedőket, váljon emlékeznek-e még H.-ra s meglátják majd, minő eszeveszett dolgokat fognak ezek önöknek róla elmondani. Mire H. előadását bevégezte, itt volt a lefekvés ideje ; de most előbb gondosan megvizsgáltam ágyamat, hogy nincs-e benne ismét valami hidegvérű hálótárs mint tegnap, mert emlékeztem, hogy az évnek bizonyos szakában, ha valamelly kigyót megöltem, másnap ugyanott ismét egyet találtam, mintha elveszett társa után tudakolódnék. Ez egyszer semmire sem akadván, lefeküdtem s csakhamar a lefolyt nap kalandjaival álmodtam. Lóháton jártam be az egész környéket, számtalan vadbikát láttam s ejtettem el ; éles tűkkel kirakott nyeregben ugrattam át nagyszámú kétöles /sövényeket s mindannyiszor borzasztó fájdalmak közt estem vissza nyergembe. De ki írja le csodálkozásomat, midőn reggel felébredvén a tüszúrásokat még mindig éreztem, mintha az egész nem álom, hanem valóság lett volna. Csak később fedeztem fel ágyam párkánya alatt egy dermedt süldisznót, mellynek tüskéihez ütődtem annyiszor az éjjel, a hányszor képzelmemben lovam egy-egy sövényen rohant át s így álmomban is több volt a valóság a képzeletnél.