Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862
1862-03-20 / 8. szám
123 ról ismét levettük a dugaszt s azon lyukakat tömtük be vele, mellyeket magunk csináltunkhogy a fának s tartalmának még máskor is hasznát vehessük. A sok méz annyira elrontotta étvágyunkat, hogy az estebéd sehogy sem akart csúszni ; mikor pedig lefekvéshez készülve ágyam végén saruimat oldottam s ezalatt bal kezemet véletlenül takarómra támasztottam volna : nagy csodálkozásomra ujjaim közt valami gömbölyű tárgyat éreztem mozogni. „Jöjetek csak" — szóltam társaimhoz — „itt vagy kígyó vagy valami gyíkféle húzta meg magát az én ágyamban." — Erre valamennyen felugrottak; az egyik botért, a másik ostorért rohant ; magam pedig szintén felkapva egy mellettem fekvő husángot, mikor a lámpa kissé felvillant, szétrántottam az alsó s felső takarót, mellyek közt egészen összegyöngyölten akkora fekete kígyó feküdt, minőt még életemben nem láttam. A mint e rút állat minket megpillantott, lassan kibontakozott összegöngyölt helyzetéből, felemelt fejét hol ide hol oda lövelte s fogai közt öltögette ránk fulánkját, mintha hatalmát akarná mutatni. Botomnak egy csapása azonban elkábította s Jemmy ugyanazon pillanatban kirántván őt a takarók közül, még mielőtt önmagát megölhette volna, szekerczével fejét lecsapta. A kígyó, mikor már látja hogy meg nem menekülhet, gyakorta kivégzi saját magát, a miért is a szerecsenek csak úgy eszik meg húsát, ha fejét sajátkezüleg csapták le. — A miénk 6 láb, 3 hüvelyk hosszú és igen kövér volt s hátgerincze két oldalán egy-egy hosszú darab feküdt, épen ollyan mint a sóshal „tej"-e. Jemmy sehogy sem állhatta meg, hogy meg ne főzze ; húsa szép fehér volt. — Kíváncsiságból meg is kóstoltuk s ép ollyannak találtuk ízét, minő az angolnáé.— Ег. este egyébiránt egyikünk sem iparkodott legelsőnek az ágyba, tartva attól, hogy ott még tán több illy váratlan hálótárs is jelentkeznék. A nap épen felkelőben volt mikor fekhelyeinket odahagytuk s elköltvén szokott, húsból, damperböl s theából álló reggelinket, útnak indúltunk. Ezen napunk munkája volt a leghevítőbb s Jemmy—kis hiavolt hogy meg nem adta az árát. Nem messze mentünk még , mikor már egy jókora gulyára akadtunk, mellyet, mert nem juthattunk hozzá olly közelre, honnét biztosan lőhettünk volna, egész a síkságig lassan követtünk , hol az egész gulyát becsapásznunk s azon egyeseket is kiszemelnünk sikerült, mellyeken a halálitélet véghez volt viendő. Mi hárman ezután mindjárt lőttünk s el is ejtettük a magunkéit; de Jemmy, ki magának egy igen erős bikát (valóságos T i p p i n t mint a gyarmatosok mondják) választott, nem volt olly szerencsés mint mí, mert puskája későn sült s a golyó a helyett hogy a vad fejébe fúródott volna, csak gerinczét horzsolta. Bőgve fájdalmában s dühében, leeresztett fővel s felemelt farkkal rohant most a bőszült állat a szerecsennek s olly erővel taszította egyik szarvát lovának oldalába, a másikat pedig első lábai közé , hogy ez azonnal oldalára dőlt ; Jemmy pedig erre, bár nagyon meglepetve , olly ügyes szökéssel állott odább, melly a legjobb mülovarnak is dicséretére vált volna s nagy hamar a legközelebbi fát elérve, csak az opossum nál tapasztalható gyorsasággal termett annak tetején. A bika ezalatt folytonosan bömbölt, tiporta a földet s túrta szarvaival a homokot, mí pedig a mint a megijedt s világgá indúlt kanczát elfogtuk, első teendőnknek
