Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

109 minden lovar így ülne, nézzük tehát az okokat, miért lovagolható így : simán és bájosan halad előre s úgyszólván önmagától megy azon iramban, mcllyben lovasa óhajtja; nyakát kecsesen hajlítja; fejét kellő helyen — balra fordúltan tartja; orra behúzva, fülei ama közép helyzetben vannak, melly a jó indulaton kivül annak tanúsága, hogy a ló se nem fél, se nem ingerlékeny, se nem lomha. — Az illyen ló legkisebb zablanyomásra megáll, lovasa csendesen bocsátkozik vissza nyergébe, megfordul s a ló nyugodtan tér vissza lépésben, szelíden és vidáman tekint körül, lovarja megveregeti nyakát s az egészből látható, hogy ló és lovar jól értik egymást. A második lovart kemény szájú lovon látjuk, melly a testével egy irányban álló fejét minduntalan s olly erővel vágja szügyébe, hogy nincs olly erős kar, melly ezt meggátolja. Szeméből elszántság néz ki, füleit hegyezve előre szegezi, mi annak a jele, hogy keményszájúságát nem csak benső indulat, hanem az akarat erélye is okozza. Illy lovon a lovar se kengyelében nem áll, se testét nem veti hátra nyergében, hanem mintegy középutat tart, úgy hogy folyvást keze ügyében legyen a ló.— Lábai erősen nyomóinak a kengyelvasba s előre vannak vetve , hogy a test erősebb alapot nyerjen ; karjai szinte meredten nyúlnak ki. Testét kénytelen olly helyzetben tartani, hogy előre hajolhasson valahányszor a ló konokúl vágja szügyébe fejét; mert a kantárszárak csomóra lévén kötve, ha testét feszesen tartaná, illyenkor átbuknék a ló fején. Nincs lovas, ki illy dögön szépen vagy csinosan tudna ülni. Lássuk már most mint állítja meg. Itt a gyöngéd zablanyomás meg nem teszi ; a ló rá sem hede^ rit. A lovas hátraveti testét, mi a ló iramát csendesíti, de meg nem állítja. Ezt kétszer, háromszor — mindaddig ismétli, míg végre czélt ér. — A ló ekkor nehézkesen boszúsan tér lépést vissza. Az illyen ló ritkán tekint körül, hanem a kit lábával elérhet , azt rúgással kész üdvözölni. Ha valamelly elmenőre rá is néz, ezt a szilaj bikának barátságos pillantásával teszi. A lovar tomporáin egyengeti ujjait, mellyekbe a húzás miatt szinte görcs állott ; azoknak, kik közönséges lovakat lovagolnak, fogalmuk sincs arról, mint tud egy megátalkodott versenyló húzni. — S ez nem is csoda, tekintve milly kevés ügyelet van a versenycsikók szájára ; ha húzásra van hajlamuk, ezt kedvük szerint tehetik; s a gyakorlaton folyvást rángatva a fiút, szájuk végre érzéketlenné válik s csak is az erő és fegyelem — de sokszor ez sem — tartja meg őket. A harmadik lovar repülve jő ; lova szintén keményszájú kissé, de nem hasonlítható az előbbihez s egészen különböző modorban húz. Csillagokat vizsgálva iramlik előre, kidüllesztett orrát jobbra balra hányja, nem rosz indulatból, hanem mert ingerlékeny, heves s a fegyelmet únja. Kissé magasan nyargal és épen nem egyenes vonalban, mert ide s tova veti magát, fülei folyvást mozognak hol előre hol hátra, mintha minden hangra ügyelne ; farkát felhányva szilaj úl vágtat előre s csak a martingales zabla tartja rendben ; ha ez nem volna, nincs halandó, ki birna véle. Lovarja egészen lenn van a nyeregben, lábai előre nyúlnak, testét hátra veti ; a kantárszárakat úgy szét tartja a mint csak lehet a csomó miatt, hogy mind a két keze képes legyen a főt féken tartani, melly pedig egy perczig sem engedi a kantárszárt egyarányosan fogni. Ez a ló könnyen feltartható, mert szája nem holt s a martingale parancsol neki. Visszajövet türelmetlenül megy lépésben, hanem összevissza tánczol s könnyen megriad. Lovarja csitítani igyekszik őt, de kevés sikerrel, mert