Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

103 gódva le, hozzám tizenöt lépesnyire esett le s ugyanazon perczben Lamúr szájában volt. Leírhatlan örömmel s most már egészen büszke önérzettel forgattam én kezemben a vércseszín tollazatú gyönyörű madarat s meg voltam győződve, hogy soha sem láttam még illy szép nagy gömbölyű fejűt, illy zöldes sárga nyakút s mellynek szemgyürüzete illy feketebarna legyen! Tollat téptem belőle és tűztem sapkám mellé — s ezalatt egészen kiviradván, folytattam útamat a múlt esti lövéshely felé. Itt ugyanazon a helyen, hol tennap , másztam fel a mély útból, Lamúr követni sem bírt a meredeken — s még nem léptem ötöt, midőn szalonkámat kiterjesztett szárnyakkal s konyúlt nyakkal ott láttam elterülve egy harasztos folton ! Hányszor mehettem el mellette tennap, hányszor tapogatódzhattam talán egy félarasznyira tőle — s ma egyszerre szemembe tünt! Fején ment át egy szem serét, egy másik czombját sérté. „Gyere haza madaram!" szóltam hozzá s nincs az a hadvezér, ki az ellenségtől elfoglalt zászlókkal büszkébben jelenne meg fejedelme előtt, mint én az atyai házban két szalonkámmal. Legfényesebb elégtétellel győzedelmeskedtem a hitetleneken ! Ugyanaznap atyám testvére — Lőrincz nagybátyám — érkezett látogatóba s nekem egy pompás Lazarino csövet ajándékozott és egy másfél éves szép vizslát igért, mellynek idomitását e nyáron végzi be vadásza. — A Lazarino ma is meg van ínég ; Feldmann tizenhét évig szolgált ; — mindkettőnek emlékéhez sok szép ifjúkori vadásznapom emléke van kötve. (Folytatjuk.) Vadbika-vadászat Austráiiában. 4 Valamennyi férfias élvek közt, bármennyire hevítők legyenek is, nem ösmerek ollyant, melly azon gyönyörrel felérne , mit könnyű, gyors lovon, tág zordon vidéken a vadászat ezen neme nyújt. — Az angolok rókavadászataikat, a skótok szarvascserkészeteiket magasztalják; de ha ezen országok valamellyik derék vadásza a Murrumbidge és Fumat folyók közti hegységekbejönne velem bikákat üldözni, maga is bevallaná, hogy nincs nagyobb gyönyör annál, mit egy szép gulya mögött élvezünk, valahányszor alkalom jut a lövésre. Csak az amerikai prairiek bölényvadászatát lehet ehez hasonlítani, bár ott a tér lovaglásra sokkal kedvezőbb. — Jó kéznek kell lennie, melly a mellette vágtatva elhajtó vadat az első lövésre leterítse. Azon időben mikor itt laktam, — irja tudósítónk — egyike a nagyobb gulyatelepeknek volt rám bízva, melly mögött a hegységben számtalan vadbika tartózkodott. Ezek azonban soha se jöttek le a rónákra, kivéve ha nyáron a hegyi források egészen kiapadtak s valahányszor hegyeikbe ismét visszatértek, mindannyiszor a mi marháinkból is számtalant magukkal csaltak, mellyek azután a bérezek közt szintén elvadúltak. Ennek folytán szükségesnek véltük a vad törzset ha csak lehet kiirtani s pár szomszéd telepbeli fiatal ember segítségével azonnal az üszők s tinók összefogdosásához láttunk, mellyekből a hányat kézrekerítnünk sikerült, mind megbélyegeztük s biztos akiokba zárván gőbölyökként hizlaltuk. Ezeknek összeterelése szintén némi vadászélvezetet nyújtott, mert a mellyek az akiokba térni vagy bennök megmaradni nem akartak , azokat elejtettük.