Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

102 szek kezembe s a mai nappal bevégzem rövid és szerencsétlen vadászi pályámat, de még ma — még ma utolszor megtöltöm a czudar csövet. Meg is töltöttem, vártam is míg egészen beesteledett, aztán azon erős szándékkal tértem haza felé, hogy a történtekről szót sem szólva, visszaadom atyámnak a puskát és a tarisznyát. Utam egy mély erdei fahordó úton vezetett s én ezen alig haladtam még száz lépést nyugoti irányban, midőn a szürke láthatáron már távolról egy fekete pontot láttam közeledni. Elkésett szalonka volt! Puskám egy másodpercz alatt arczomon termett, a következő másodperczben lőttem —madaram egyet bakázva kissé magasbra emelkedett s azzal, tőlem mintegy harmincz lépésnyire hanyatthomlok zuhant le az erdő fái közé. Puskámat eldobni, a mély út meredek martján felkapaszkodni s oda, hova a szalonkát leesni láttam, rohanni : mindez rövidebb idő alatt ment végbe, mint a mennyi leírására szükséges. — Eletem legpezsgőbb örömeinek egyikét éreztem e perezben — de ez sem tartott sokáig, mert vadamat sehogy sem birtam megtalálni. Összevissza jártam a helyet s ennek környékét, hova a madarat függőlegesen lezuhanni olly tisztán és világosan láttam, sőt hallottam is ; földig hajtott fővel keresve szemeimet majd kinéztem; hiába, a snepf nincs sehol! Pedig a ritkás erdő vastag tölgyei közt bokor sem volt a barasztos barna gyepen—lehetlenhogy reá ne akadjak! Visszatérténa á ktelyre а honnan lőttem, újra kimértem a távolságot s most ott kúsztam fel a fiQ'ély útról;- & késő est homályában négykézláb mászkáltam be minden arasznyi tért — hasztalan' és hasztalan ! Eközben egészen leszállt az éj s én veszteségem miatt megszomorodva ugyan, de a felbátorodás azon drága öntudatával indúltam haza felé, hogy tehát képes vagyok lőni szalonkát ! Élénken vésődött emlékembe a nem várt lövés pillanata, melly épen rögtönisége miatt nem engedett habozni vagy elfogúlni. Szinte csodáltam, mint hibázhattam eddig annyit és szentül hittem, hogy most már egy snepf se megy el előlem ; s csakugyan nem is sokat hibáztam azután. — E szerenesés kapvalövés sikere engem bizonyos megmagyarázhatlan ösztönszerüségre oktatott. Másrészt viszont azon tépelődtem , hogy otthon majd nem találnak hitelre szavaim s fel is tettem magamban hogy inkább nem is említem ; de bizon még három perczig se beszéltünk a mai esti lesről, midőn már kitálaltam az egészet. — A mitől féltem megtörtént ; atyám kétes mosollyal csóválta fejét; ispánunk azt a szemtelen megjegyzést tette, hogy farkast is lőttek már úgy sokan, hogy aztán nyoma sem volt; bátyám gúnyos vicczekkel sajnálkozott a baleseten — s én fokonként mindinkább tűzbe jővén, csak atyám parancsszavára hagytam fel a már-már túlheves vitával s boszúsan és vacsora nélkül mentem szobámba, hol vetközetlen vágtam magam az ágyra. E perezben — mint Ezsau egy tál lencséért — én is odaadtam volna örökségrészemet a lelőtt de elveszett szalonkáért ! Egész éjjel nem jött szemeimre álom s még nem szürkült a reggel, midőn már új keresésre indúltam meg, nyugalmazott öreg vizslánkat a sánta Lamúrt füttyentve magam után. Épen viradni kezdett, mire a hegyoldalban egy vágáshoz értem, hol már gyakrabban voltam lesen s láttam is szalonkát. A reggeli húzás néhány perczére felállottam a vágás szélén s alighogy felhúztam a sárkányt, midőn két egymást üző snepf jött reám tiszta szép lövésre. Felkaptam a puskát s a hátulsó madár rézsút va-