Vadász- és Versenylap 6. évfolyam, 1862

1862-03-10 / 7. szám

101 lozzak ; ha rézsút száll, elébe, ha hátúiról, alája lőjjek; nem használt ez nekem semmit — s azt hiszem, nem is fognak illyen tanácsok egy kezdőn sem ; a ki nem lő elébb, mint sem madarát pontosan czélba vette volna, az lesen — kivált száraz és szeles időben — kevés lőport fog elhasználni ; a ki a rezsut jövő elébe lő, az a madarat nem fogja látni s így tovább; és csak a ki a kapásra lövésben már gyakorlott és hideg elhatározottsággal bír, kedves vendégeinkkel csak az kisértse meg szerencséjét. Visszatérve szenvedélyemre, én ennek valóságos betege voltam ; bátyám, ki nagy könyvbuvár volt és nem vadászott, barátim, ismerőseim nevettek, de atyám megszánt s egy martiusi délután olly Ígérettel vitt ki magával, hogy olly helyre fog elvinni, hol okvetlen lövök szalonkát. — Örömtől dobogó szívvel fogtam puskámat s követtem atyámat, ki útközben így szólt : — „Siessünk, mert jó egy órát kell mennünk, míg helyre érünk. Tudod, a kisfalusi határra dűlő erdőszélen van ez , hol a tisztás völgyhajlásban a hóvíztöl még süppedékes a föld. Illy száraz tavaszon, mint a mostani, a szalonkák örömest vágódnak le e helyen, magam is akárhányat láttam már itt a puha földbe leszúrni — ha röptiben nem tudsz snepfet lőni, lőjj hát úgyszólván ültiben." Szégyenpirulás futotta el e szavakra arczomat s a tervet —ha bárki mástól mint atyámtól jő — sértés gyanánt utasítottam volna vissza. „So' se szégyelnd a dolgot előttem; folytatá ő olly hangon, melly atyai jó szívét tolmácsolá — „otthon pedig senki sem fogja kérdeni, mint lőtted, csak hogy van. Aztán, az első madárral talán megjő az önérzet is, vagy legalább valami megszokás forma." Hallgatva mentem egy ideig oldalán ; magam is hittem, hogy ma végtére (koczapuskás módra bár, de) lövök szalonkát s most ismét a kétség kezdett gyötörni, hogy ismerőim azt majd atyámtól lövöttnek s irgalomból nekem adottnak fogják tartani. Midőn atyámmal ezen aggodalmamat közöltem, ő hirtelen megállt és — „Jó, menj hát magad, mondá szelíden — talán csak oda találsz; én csupán kedvedért indúltam el, mert ennyi gyaloglás úgy is sok már vén csontjaimnak." — (Öregem már ekkor közel járt a hetvenhez.) Egyedül mentem tehát a kisfalusi erdőszél posványos helyére s már épen alkonyodni kezdett, mire oda értem. Sok nagy vad esett azóta csövem előtt, de soha — első szarvasom látásakor se fogott úgy elő a vadászláz, mint a várakozás e néhány perczében ; szívem olly erősen dobogott, mint valami gonosztevőé az ítélet felolvasása előtt s remegő karral kaptam arczomhoz a puskát, midőn egy gyönyörű nagy szalonkát láttam pompás lövésre jönni. Nem volt bennem annyi lélek, hogy röptében lőjjek reája s csövem a levegőből le egész a földre kisérte, hol a lágy talajba szúrta hosszú csórját, mintha csak tótágast akarna állani. A szív majd kipattant mellemből s szemeim szinte kápráztak, midőn elnyomtam a ravaszt — — szalonkám ott maradt, de tán csak bámultában egy másodperczig, aztán nyílsebesen surrant s tűnt el a fák meztelen ágai közt. „Ez boszorkányság!" kiálték kétségbeesetten nézve utána s elkeseredésem első pillanatában fegyveremet akartam egy fatörzsön összetörni ; aztán hideg nyugalomra erőltettem magamat s megfogadtam hogy soha többé puskát nem ve-