Vadász- és Versenylap 5. évfolyam, 1861

1861-02-28 / 6. szám

88 fogva, minél jobban megrohanták az illyes bokrokat s minél ügyesebben voltak rajtok és alattok a tőrök elvetve. Ehez különösen azon csel tartozik, hogy nagy hó után csak néhány bokorról verik azt le, vagy bogyót csak bizonyos vonalban eső bokrokon hagynak s ezeket hurkokkal jól megrakva, a többiről a gyümölcsöt lesodorják, úgy hogy az élelmüket kereső madarak szinte kényszerítve vannak ép azon bokrokat megszállani, hol kész eledel mellett bizonyos vész is várakozik rájok. E helyütt meg kell a húrost a fenyvestől különböztetnünk. Amaz (turdus pilaris (Krammetvogel) közönségesebb, valóságos rigófaj, háta barnazöld, melle fejér s fakó pettyes. Ezeket árulgatják a fölvidékiek egész füzérekben a nagyobb városok utczáin s a füzérben nem ritkán egy-egy ártatlan fekete rigót is látunk csüggni. A fenyves azonban (Ampelis garrulus, Seidenschwanz) sokkal ritkább és becsesebb s nézetem szerint nem tartozik a rigónemüekhez. *) Teste a húrosénál sokkal kisebb, de tömöttebb, fekete csőre kurtább s erősebb, tollazata hátán pirosbarna, mellén ugyanazon szinü, de halaványabb. Feje búbos, kormánytollai félköralakban legszebb sárgaszínű csíkkal vannak beszegve, mindegyik szárnytolla hegyéből pedig még egy piczi vérvörös tollacska nő ki. Eledele majdnem kizárólag fenyőmagból áll s ez adja sültjének azon illatos, hasonlíthatlan ízt, minővel a húros nem dicsekedhetik. Fogása egyébként ép úgy történik, mint a húrosé s többnyire ezzel együtt akad meg a hurkokban. — Mindkét madárfaj a nógrádi és gömöri alsóbb hegyvidéket rendesen látogatja s innét jő a borsodi, gyalogfenyőkben szintén bővelkedő ezen tájakra is. Mult télen igen sokat fogtak s a miskolczi piacz szinte el volt velők árasztva egész télen át. A Sajón túl a megyének egész észak felöli részében a Szuha, Boldva és Rakacza közti hegyekben ismét szép őzvad álladékkal találkozunk, minek nem csak a terület magasb fekvése, kiterjedtebb s jól fenn tartott erdei, de a közlekedéstől elvontabb helyzete is kedvez. Ugyanitt több helyütt a császármadár is örömest fészkel s egészben véve ezen táj vadászat tekintetében a Bikknek második, ámbár csak kicsinybeni kiadása. Említésre méltó őzálladék a galgóczi, Hegyestetőn az edelényi, NagyVölgyön, a szendrőládi kavacs erdőben, az ezzel határos Garadnán, és a martonyb nagy Rednek erdőben találkozik. Ellátogatnak ezenkívül a Szuhogy, Telekes és Rudobánya közti hegyekre s elhagyott bányatelepekre is, hol hajdan Gvadányi tábornok, a Rontó Pál és Peleskei nótárius hires szerzője vadászgatott, kinek lakát Rudobányán most is mutogatják. Ezen hegyekből hajdan sok réz került, s a bányászat szék- és műhelye a most egészen elhagyatott Rudobánya volt ; most a szomszéd Telekesi helységből a legkeményebb aczélnak való, jóságra az angolt is felülmúló vasérczet aknáznak, mellynél az a nevezetes, hogy az itteni rendkívül kemény kőnemet, mellyhez a vasércz tapad, eddig semmi tudós földész és vegytanár — bár a bel- és külföldi leghiresb bányászok megkísérték rajta tudományokat — meghatározni nem volt képes. Szendrő vidékén, melynek ősérdekü, most már alapjaiban is alig meglévő vára a török világból igen becses emlékeket szolgáltatott s melly minden oldalról alacso*) Tudósaink „locska, selyemfarkúnak" nevezték el. Okén a rigóneműek, Voigt a selyemmadarak közé sorozza.