Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-12-30 / 36. szám

576 Én azonban átdolgoztam magam a henyefenyö bokrain, hol a vadőr kalapját rögtön megtaláltam. A mint a meredély széléhez értem, itt a sziklán áthajolt sürü bokorágak mélyen lógtak le a szirtfalról s a henyefenyök egyikének tövéböl levált kődarabkák legördülve tompa zuhanással hullottak a meredélybe. Itt nem jó lenni — gondolám s visszakúsztam Wastelhez. • ^hfi „Ne mennénk le s néznőkmeg lenn a történteket?" kérdéni hoszasb hallgatás után. Wastel nem felelt; puskáinkat vállainkra vetettük s lefelé indúltunk , de nagy kerületet kelle tennünk , hogy a völgybe juthassunk. — Bele telt egalább egy óra, míg helyre értünk. — Ezalatt erösebben kezdett havazni, a szél a völgytorkolaton át ocsmányúl üvöltött — olly rosz érzés volt az, egy összezúzott embert keresni. — De hiszen mi nem öltük öt meg, ő maga ugrott vagy zuhant le s habár mi kényszeritők is reá, de hát mi a manót keresett ő idegen területen? „Itt hever a puska!" szólt egyszerre Wastel. Agya le volt törve, csöve az ütődés által elsült de hol van hát a vadőr? Alólról fel egyenesen a lelógó henyefenyők alá láthatánk; arról, hogy esésközben valahol megkapaszkodhatott volna, szó sem lehetett; sőt a szirtfal még inkább befelé hajolt s még a hegyibot is vagy tíz lépésnyire feküdt a puskától — de semmi vérfolt, mellyen a hó okvetlen megolvadt volna. Hiába törtük fejünket, hová lehetett a ficzkó. Erről azonban bizonyosságot kellett szereznünk — Wastel tehát fogta az eltört fegyvert, én a hegyibotot s nem resteltünk még egyszer felmászni a hegygerinczre. — Üsse a ménkö a dolgát, a madár kirepült míg mi lenn jártunk;