Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-12-10 / 34. szám

545 és vállát, a mint félszüggyel felém állott; ennél több nem is kellett mát és gyorsan vállpereczen jól oda tartva — kirepült a golyó a csőből. A lövésre visszavetette magát s banyatthomlok rohant a sziklás part mentében és míg én az ernyő alól kiugrottam — második lövést teendő — csak épen azt láttam még, hogy megvetett háttal s leeresztett fővel ugrott a sürübe, valamivel felebb , mint a honnan olly ünnepélyesen kivonult. Lövéshez már nem érkeztem, mert öa magas perjében nyakig volt elrejtve s mielőtt arezomhoz emeltem volna a fegyvert, már eltűnt szemeim elöl; láthattam azonban, hogy igen erős szarvas, hogy agancsainak gyönyörűen lombár állása van s bogy koronás mind a két tülkén. Mind ez, a minek leírására ennyi szó kellett, a szarvas megjelenésétől egész a lövés után eltűnéséig — valóságban csak egy perez müve volt. A mint a sebesült szarvas a sürübe ért, szökéseinek nehéz dobogása és az agancsoknak pusztító szaggatásai ballszottak s most egyszerre rettenetes zuhanás rendült meg, súlyos szikladarabok gördültek le a sürübe, törve és zúzva mindent magok előtt, hogy ez irtóztató zajtól remegett a föld s azt a környező hegyek több perczig viszhangozták. Valóban azt hittem, hogy kiesik alólam a hegy, olly megrendítő volte zaj; tudtam, bogy a sűrűség szélén, mellybe a szarvas berohant, egész a kőmartig goromba darabokból álló omlás van s azt hittem, hogy ő ezeu áttörve rúgta ki a zajt okozó sziklákat s azért nem tehettem fel, hegy ő már itt elbukott, mert néhány másodpercz után a vad szökései és a döngölés tovább ball szőtt s egyesülve a még folyvást zúgó hegyi viszbanggal, még egy ideig tartott, aztán — az egyetemes csend visszaállott, mintha nem történt volna semmi. Ekkor és épen midőn kilőtt fegyverem töltéséhez fogtam volna — ugyanazon ösvényen, mellyen a szarvas húzódott ki utólsó járatában—egy ünö jött ki felém. A szép kis állat valóban a tökéletes elrémlilés élő példánya volt; a lövéstől, a kövek pusztító zuhanásától, a mindenfelöl viszhangzó zajtól annyira el volt zámorodva, hogy neszetelve közeledett s ámbár fényes szemeit mindenfelé jártatta, engem, ki tőle húsz lépésre fedetlen állottam, még sem látott. Lassan lépve ment el mellettem s én már a golyót nyomtam be a csőbe, ö még sem ügyelt reám, csak mindenfelé neszetelve a Tüskék között eltűnt. Hogy a szarvast el nem hibáztam, arra esküdni mertem volna; megvetett háta az elugrás közben szintén e mellett tanúskodott. Biztosság tekintetéből a lövés helyén mégis megállapodtam s némi keresés után előttem sebszört találtam, semmi egyebet, sem sebvért; constatiroztam a helyet ráfektetett zöld gallyal s mentem a szarvas után. A mit ö egykét szökéssel haladt meg, ahhoz nekem jóval több idő kellett; a szikladarabok, a roppant perje és bogáncsgazok , a mindenütt heverő száraz ágtorlaszok s a sodronyszerü bokrok közt valóban nem volt szép a járás, de végre mégis felértem a sűrűig, itt-ott nyomát is találván. E fölött mindjárt a kőomlás volt, mellyen ő átment, mikor a köveket rúgta ki maga alól. De a mint most tovább akartam haladni s láttam közelről a kefesiirüségü sugár-tömeget, melly az omlás