Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-12-10 / 34. szám

544 lottam ki. Körüljárattam ezen szemeimet; semmi sem volt még klinn, de nem is láthattam volna a vadat, mert épen előttem alig 50 lépesre a sűrűség a partra húzódik fel s a rezgés onnan hangzott ki. Vártam még pár perczet, de semmi sem mozdult s olly csendes lett minden körülöttem, mintha valóban itt soha sem lett volna hire a fővadnak, vagy a Tüskék közti repedések mind elnyelték volna azt; csak a biikkestömegsudaraiu rezgett még végig némellykor az elhaló esti szellő s a perje fűnek kalászait gyengén ringatva, lengedezett fel a parton; a láthatár széléhez közelgő nap pedig a Holind felől osztogatta a Fehér-Kárpátokra a búcsúzó piros fényt. Már azon is törtem fejemet, hogy nem volna-e tanácsosabb mindjárt felhatolni a lejtőre — minden akadályok daczára — s felülről nézni be a sűrűbe, ha talán megláthatnám onnan a falkát? De a jó esély a lesjárat alatt olly hatalmas szövetségesem volt s olly jól vezetett, bogy e botor szándék végrehajtása elmaradt s meg lévén most győződve, bogy a szarvas ott van még, hol legelőször hallottam agancsainak csörtölését, mert különben meg kellett volna távozásának zaját hallanom itt, hol halkan még a fövad sem léphet : nyugtalanságom legyőzve lön s mozdulatlan állottam meg. Ha csak egy lépést teszek még előre, vége lett volna mindennek, mert a szarvas csakugyan ott volt még, és a mint most szorosabban vizsgálnám szemeimmel azon stirüt, mellyben jelenlétét gyanítottam , ime egyszerre úgy rémlett előttem, mintha ott a tömeg ágai közt egy szarvasfő árnya sötétlenék, még pedig olly közel — olly igen közel, hogy szemeimnek alig mertem hitelt adui. Ugyan-e perczben határozott és gyors mozdulattal visszavetettem magamat a bokor mögé, mellyet alig hagytam volt el, -ss a fegyverrel már kezeim közt ismét fedett helyen állottam. Noha ez csak pillanat müve volt, a szarvas mégis meglátta árnyrajzomat s most maga indáit el arról meggyőződni, nem-e falkájának szökevény tagja vagy talán vetélytárs volt az, a mi ott mozgott. Ez volt a válságos perez, melly a sikert kezeim közé adta. Máris hallottam az agancsok csörtölését, a lassú és szabályos lombsuliogást, a kimért lépteknek ünnepélyes dobogását; már meg is pillantottam — de csak részletenként — az agancsokat, a szarvas fejét, testének egyes részeit, a mint ö a lejtőn felém közeledett. A fakó és deres közt álló testszine, arczának redői s fodros szőrű széles hom loka, tülkeinek magassága — noha mind ez csak úgy villogva tünt elő a színfal lombozata közt — már biztossá tett, hogy nagyon erős szarvas az , melly itt közelget s most—hirtelen megállott, szemeit merev élességei szegezve azon bokorra, melly nekem ernyőül szolgált. E feledhetlen pillanatban jól láttam agg arczának mogorva szinét, de ennél nem is többet; teste egészen el volt fedve. Rést kelle tehát keresnem s minél elébb, mert egy-két másodpercz alatt okvetlen észre veend, akkor — mindennek vége! ha most elugrik, az ernyő miatt nem lőhetek. — Meghajlottam a bokor mellett és itt szerencsémre egy jó nyilas a gallyak közt mcgláttatá velem nyakát