Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-08-10 / 22. szám

355 A lóidomítás elem szabályai. (Folytatás.) A mi a büntetés módját illeti, az soha se történjék hévvel, szenvedéllyel; az idomár nem annyira azért büntesse lovát, hogy ez hibájáért megszenvedjen: hanem inkább, hogy e szenvedésre emlékezve , azt a jövőben meg ne érdemelje; mert a ló nem tudja, hogy a büntetést hiba előzi meg, hanem arra a következésben emlékezendik, hogy a hibát büntetés követte. Sokan olly szenvedélyességgel, mondhatnám kóros dühvel büntetik lovaikat, hogy azokat összevissza zaklatván, egészen elfárasztják, erejüket kimerítik, mi annál rosszabb szokás, mert ez által a lónak nem csak inai, tüdeje, patái s átalán egészsége szenved, de ez az illy oktalan kajhászás után egészen kimerült levén, nem fog olly pontos engedelmességre, minőt tőle kívánunk, képes lenni s kedvét, bizalmát egészen el fogja vesziteni. Némelly ló mód nélkül szeles, hirtelenkedő és határozatlan; ezeknél e rosz tulajdonságoknak nem ritkán az idomításnál bárdolatlanúl alkalmazott büntetés az oka; s ba talán nagyon is sok merevséggel ajánlom e büntetések körüli vigyázatot, annak kútfeje az : hogy az ellenkezőnek káros következményeit volt alkalmam tapasztalni s mind szellemileg, mind anyagilag (zsebemmel) megbánni. Ifjabb koromban ugyanis,midőn még azt hittem magam is, hogy mindenben a legrövidebb út a legjobb, ha bár fejünkkel kellessék is a falnak rohannunk, egy igen jó és szelid hangulatú lovat olly szívtelenséggel idomítottam, hogy mindig véres sarkantyúkkal tértem a lovardáról vissza ; bár lovam e kegyetlen bánást mostani felfogásom szerint épen nem érdemié, mert ha hibázott, annak nemő, hanem én voltam oka akkori hiányos modorommal. Mire az idomítást bevégezettnek hittem, lovam mind a két előlábán inkeményülést (Sehnenklappe) kapott s őt alig feleáron eladván, még most is íáj a szivem valahányszor véres sarkantyúimra gondolok. Vannak ugyan esetek — ezt nem tagadhatom — hol jól és eszélyesen alkalmazott szigornak üdvös következményei lehetnek, de ezt csak a legnagyobb szükség s ama körülmény igazolhatja, ha eredményében csakugyan hasznosnak mutatkozott. A sarkantyú vagy vesszöbüntetésnél az idomár jnindenek előtt hatalmába vegye lovát, nehogy az ragadjon; a sarkantyút lassan szoritsa basába, a vesszővel pedig szintén basát vagy czombjait üsse meg. A lovak vállának érintését a veszszővel czéltévesztőnek tartom, mert tapasztalam, hogy ez őket ágaskodásboz szoktatja s ha bár a czombok érintésekor is szeretnek hátul kirúgni, ez semmi esetre sem olly rút és veszedelmes hiba mint az előbbi. A régi idomítási modornál a lovar úgy tartá vesszejét jobb kezében, hogy az rézsút a ló feje felett állott; most azonban mindig úgy, hogy a jobb láb mellett hátra és lefelé ereszkedik, mi szintén igazolni látszik fönnebbi állításomat, A vesszőt, ba nem szolgál büntetésül, még arra is használjuk, hogy azzal, ha a lábikra szorítását nem érezné, ennek helyén is érintjük lovunkat mintegy figyelmeztetésül. Ha aló a sarkantyút nem türi, inkább a vesszővel kell azt büntetni, mert sok sarkantyúzásnak az szokott a következménye lenni: hogy annak érintésére a ló megáll, vagy visszalép, daczoskodik, a sarkantyúk felé rugdal, sőt olly esetet is láttam, hogy lovasával együtt lefeküdt.