Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-07-30 / 21. szám

340 ösztönszí rü szokásairól és tintáiról bírt. Fiatalkorában hires lővö volt s atyáin sokat beszélt ügyességéről; most már azonban csak kutyája orra elöl lőtte el a vadat, de — miután mindig volt jó vizslája, még most is sokat lőtt. Akkori vizslája egy meredek hegyoldalban vadat kezdett állni s mi hozzája siettünk. Én barátom háta mögé vettem magam, hogy röptében löhcssem a fajdot; míg gyöngült szemű öreg társam a fajdot a földön kereste, hogy ültében annál biztosabban elejthesse. Néhány ölnyire maga előtt egy követ látott a fü között, mit ő alakja és szine miatt fajdnak nézett, minélfogva arczához emelte fegyverét és rádurrantott. Ámde sokkal közelebb hozzá s közvetlen a kutya orra előtt egy szegény nyúl aludt, melly a durranásra rémülten ugrott fel s eszeveszetten rohanva olly erőszakkal ütközött egy szirtbe, hogy rögtön felfordult s meggebedt. Egy ízben September elején magas fekvésű fennsíkra mentünk vadászni, hol a silány tenyészetü zab még nem volt lekaszálva. Egy pór előadása szerint sok foglyot és fürjet kellett volna ott találnunk : de a fürjek úgy látszik már elköltöztek, fogoly pedig talán soha sem is volt, mert egyet sem láttunk. Még magasabbra menvén, egy falka szirtfogoly rebbent fel előttünk s mi látván hol bocsátkoznak le , utánuk mentünk. Sok ideig keresgéltünk egy elhagyott s félig romba dőlt kögunyhó körül, hova a madarakat leszállni láttuk; de sehol semmi s már-már türelmünket kezdők veszteni. Tovább akartunk haladni, midőn vizslám a gunyhó falának egy repedésébe dugta orrát és állott. Bementünk a gunyhóba s ime az egész falka ott volt; kettőt lelőttünk s más kettőt vizsláink fogtak el, mellyeket élve hoztunk el; a többi a repedéseken kimenekült. Ez hihetlennek tetszhetnék azok előtt, kik nem ismerik a szirtfoglyot s nem tudják, milly könnyűséggel tudnak e madarak kövek közt átbujkálui. A szirtfoglyok nyaranta hegytetőkön tartózkodnak s telente a sikra jönek le, hol gyakran a veres foglyokkal zavarják őket össze. Hóba szokták magukat ásui s néha jó mélyen lehatolnak. Egyszer nyulászni voltam egy barátommal, midőn vizslája egy lejtős hegyoldalon egy a hóba ásott lyuknál állni kezdett. Társam figyelmesen vizsgálódott, de mit sem látott. Imént egy nyulat ejtvén el, azt hittük, hogy a szirtfogoly a durranásra kirepült. Azonban a lyuk mélységéről meggyőződni óhajtván, társam benyúl kezével, ujjával a madarat éri, ez riadtan repül fel s szárnyával oly erősen vág a vadász melléhez, hogy ez guggoló, helyzetéből bátra esik. A keményre fagyott hó jégsima s a hegyoldal meredek levén, emberem több ölnyire gördül le ; soha se fogom elfelejteni azt a furcsa boszús kifejezést, mellyet arcza vön, midőn felvánszorgott. Nekem eszembe sem jutott a madárra lőni nevettemben, de azért szemmel kisérém a tova szállót s csakhamar rá is akadtunk. A boszúállást barátomnak engedtem át s a szegény szirtfogoly életével adózott a rövid győzelemért. A nyulak naponta rendesen egyedül bevernek fekvésükben, de volt már esetem, midőn kettő ugrott fel egy bokorból. Egyenlő nagyságnak s hihetőleg egy almiak valának. Vizslám jól állta őket s igy nem volt nehéz az elsőt lelőnöm ; a másodikat azonban saját testével fedvén el a kutya előlem, nem lőhettem reá s ez nagyon boszantott, mert nem mindennap van alkalom nyulakra tenni kettőst. A