Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-07-20 / 20. szám

324 fél (ang.) mértföld volt. A szegélyező fák közül sok —kor vagy vihar által kidöntve, a vizbe zuhant; másoknak ismét szerte elágazó gyökerei a sekélyes vízből kilátszottak. A nap csendes, a tó simán ragyogó volt s tisztán tükrözte vissza a beletekintő óriási fák változatos szinü őszi lombjait. Szebb tájképet festész ecsete sem teremthet. Egy helyen, a tó szélességének közepe táján, a vízbe nyúló föld nyelvet képezett, mellynek csúcsán vén, kidőlt fatörzse hevert, át és át fonva kúszó növények sokféle nemétől. E mögé vonúltam meg s eleinte a darvadozó madarak egymást hivó hangjainak vegyületében gyönyörködém. A tó felső csúcsán, melly átellenben volt azzal honnan én jöttem, töltésszerti domborulat emelkedett, melly, mint később hallám, vaspályai előmunkálatúl szolgált; e töltés megül egyre fegyverropogás hangzott, mintha csak egy csomó katona vadásszá válva vesztegetné a lőport a szárnyasokra, mellyeket én amaz irányba riasztottam volt. Velem szemközt Tom is szorgalmasan puffogott s így tudtam, hogy a két zavart pont között rejthelyemböl lesz alkalmam lövésre. Ekép várakozván, mind a légben mind a vizén szép sport kínálkozott; a szárnyasok azonban még is mind olly távolságra mutatkoztak, hogy nem mertem reájuk lövést koczkázni. Különösen négy kacsa csalogatott sokáig s már-már felém úsztak, midőn valami mozgás (ez nem lehetett egyéb mint Brutus hegyezett füle mögöttem) figyelmüket magára vonta; mire megállapodtak s nyakukat gyanúsan előre nyújtván, sorban és szorosan egymás mellett füleltek. Elhatároztam ekkor hogy rájuk durrantok. Atávolság lehetett legalább száztíz lépésnyi s lövésemre három gácsér rögtön ott maradt. Brutus be a tóba, a kacsák után, és sokáig iparkodott kettőt egyszerre felszedni , de nem lévén erre képes, egyenként hozott ki kettőt; a harmadikat e közben a szellő tovább hajtá a víz sziuén. Minthogy azonban a szárnyasoknak myriádjai csapongtak vadan szanaszét, nem akartam Brutust olly nagy távolságra beküldeni s újra elfoglaltam leshelyemet és ismét elejtek néhány madarat, míg néhány szárnyalt megbukván, elveszett. Tom, ki az átelleni part hosszában járva néhány fürjet lőtt, vízi szárnyasra azonban puskája nem volt eléggé messzehordó — hozzám érkezvén mondá , hogy a tó felső csúcsán a töltésnél három amerikai ugyancsak pufogtat, de eddig egyetlen vadat sem birt ejteni. Előre kiildém ezutáu Tomot a tanyahelyre, hogy ebédemet készítse el ; azután még egy pár krikruczát kapván le, füttyömre György előjött, haza viendő zsákmányomat. Megkisértém még, meglehetne-e értetni Brutussal azt, hogy az egyszerre lelőtt három kacsa közül egy még a víz szinén lebeg. Megmondám ezt neki, miként ha emberhez szólanék s kezem intésével a vízbe küldtem. Brutus jó darabra úszott be, aztán visszatekinte reám, mintegy kérdve, menjen-e még tovább is? Kezemmel jelt, adtam Brutus tovább úszott, végre nagy távolságról megpillantá a kacsát, érte ment s büszkén hozta ki, kevélykedését azzal tanúsítván, hogy háromszor járt engem körül, mielőtt madarát feladná. Ebédemhez ülve, a tizenöt darab különféle szárnyast, úgyszintén a fürjeket is egy — kétközeli fához átfeszített zsinegre agattatám fel s megvallom, gyönyörködtem bennük. Este felé a tó alsó csúcsára, hol először a vadludakat láttam — menék s behatolva a sárban a meddig csak lehetett, néhány oda hozatott faág mögé rejtőztem. A mint az alkony leszállt, egyszerre mindenfelé hangzott a visszatérő ludak