Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-10 / 16. szám

254 pillantásokat vetett rám és ismét jobbra fordulván, a fő patak felé tartott, mellybe az eddig áthaladottak szakadtak. Én természetesen utána s midőn a mederbe lebocsátkozott, negyven lépésnyire lehettem tőle. E patak nem olly széles mint az elébbi, hanem ennél sokkal mélyebb volt s vize lovamnak basáig ért, mint ezt — a bölény után szintén leereszkedve, csakhamar tapasztalára. Elbocsátám ekkor a kantárt, remélve, hogy Taymouth talán inni fog s csendesen áll, míg én a túlpartra épen felmászó bikára lőhetek; de az én Taymouthom egyik szemével a bölényt, a másikkal az én mozdulatimat nézte s a mint felemeltem a karabint, megfordúlt — én elhibáztam a lövést, ö pedig fel a partra, honnan imént jöttünk le s én nem mertem visszatartani, mert könnyen hanyatt vághatta volna magát. Fenn két oldalába vágtam sarkantyúimat s ezeket mindaddig érzé, mig a medren át atulsú partra nem szökellt fel, pedig ez olly meredek volt, hogy a bölénynek jócska idő kellett, mig felkapaszkodott reá — s midőn ismét a síkon valánk, lovam egész tűzzel folytatá vágtatását. Én azonban csendesítém az iramot s mialatt újra tölték, szemügyre vettem az előttem elterülő tájat. Mintegy húsz mértföldnyi területü teljes sikvoltez s rajta egyetlen bokor, patakmeder vagy dombkullámzat se látható, melly engem bölényemtől elválasszon. „Na's Taymouth, most már vagy te adod be a kulcsot, vagy a bölény!" — mondám, megveregetve lovam hajlott nyakán a duzzadt ereket s szorosabbra vontam a kantárt. Oh! milly felséges volt e vad száguldás a végtelen síkon, a hatalmas vaddal előttem ! A nap forrón sütött; Taymouthról tetőtől talpig szakadt a fejér hab, én is fel voltam hevülve — s mindkettőnkben égett a vadászat szenvedélye. A mint a bika tapasztala közeledésemet, csodálkozásomra mérséklé vágtatását s midőn már csak vagy nyolczvan lépésnyire valék töle , vágtatásából ügetés 8 végre ezen ügetés is lassúvá lett. Roppant fejét és farkát emelve tartá, megfordúlt s hirtelen megállva, bozontos fejével csatakészen meredt reám. Taymouth reá meredve szintén megállott s egy pillanatig a ló és lovasa s a bika tapodtat sem moczczant. Hatvan lépésnyire lehettem ekkor vadamtól; Taymoutht sarkaltam, de nem akart előbbre menni, söt megfordúlt s én pillanatra láthatára, hogy a bölény egyre magasabbra emeli farkát, mi a támadni készülés csalhatlan jele. Taymouth ekkor hátuljával a bika felé állott s elkezdett rúgkapálni, mint szokott ha valamire kényszeríteni akarják, én pedig azt gondolám magamban : „ha ez így megy, egyszeriben hátunkon lesz az ellenség s a csata sorsa ellenünk dől el" —és a helyett, hogy a bika felé igyekezném lovamat fordítani, sarkantyúba vettem s egy darabra viszszafelé vágtattam vele, aztán a jobb kantárszárat megvonva, rézsút visszafordítám öt a bika felé, mellyhez ismét közel jövénk s melly most támadólag rohant nekem, rövid erős hátsó lábaival magasan hányván fel a légbe a sík felszaggatott gyepét. Taymouth azonban gyors iramodással tért ki előle - s a bika, látván hogy el nem érhet, mintegy negyven lépésnyi roham után ismét megállott. Megállapodását, a nyeregből visszatekintve, azonnal észrevettem s ismét visszakerültem hozzá, bal oldalomra ejtvén őt; közeledvén, megújitá a támadó rohamot, az elébbihez hasonló eredménnyel s aztán mogorva iehetlen dühében megállott. A múlt napokban gyakrabban megkísérlém az emberi hang hatalmát az elöt-