Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-06-10 / 16. szám

255 tem futó bölénygulyára gyakorolni s kiáltásom pár perezre szétriasztotta azt; most is egy durva „halloa !"-t rivalltam ellenségemre, de ez csak fejét rázta, mintha gyűlölné a hangot, de többé nem félne töle s ebből azt következtetém, hogy nincs szándéka hátrálni. Meggyőződvén erről, körül lovagoltam néhányszor; eleinte, ha közeledni kezdék, tüstént támadott; később csak körben forgott, mozdulataimat követve s ügyelve, hogy fejével mindig felém forduljon ; s ha közeledésemet sokallá, farkát emelgette. Nem mindennapi jelenet volt ez; a bika, lovam és én az egyedüli élő lények sok sok mértföldnyi területen; semmi egyéb nesz, mint lovam léhlzése vagy alkalomszerű horkolása , mi az ellenséget többé nem riasztá ; — s az egyetlen legyőzendő nehézség: arra birni Taymoutlit, hogy csendesen álljon, míg én czélozok. Még egyszer közeledtem a bikához, ez még egyszer támadott dühösen, én még egyszer eliramodtam s ekkor tisztán állt előttem az, bogy a puszták hatalmas fejedelme engem legyőzött ellenségnek tart, mert kevésbbé ügyelt reám s kevésbbé dühös tekintettel — inkább szomorúan nézett a távoli dombok felé, hol gulyájától elvált. Itt az ideje, gondolám ekkor s arezomhoz emelém a karabint,de Taymoutb szarvasként szökött oldalt pár ölnyire s fejét egyre hányta vetette. Újra csendesítém a tüzfélö állatot s újra körüllovagoltam néhányszor a bikát, melly most máinem is forgott szüntelen s nem állott mindig felém szarvaival — és minduntalan arezomhoz emelém és ismét lebocsátám a karabint, míg Taymoutb egészen hozzá szokott s többé nem ugrott meg. Eközben folyvást szűkebb körben s lassan lovagolva, egyszerre megállítám lovamat, még pedig olly közel a bölényhez, hogy ez már-már támadni készült : de e perezben dördült lövésem s golyóm közvetlen avállap mögé s kissé föléje vágott. A bölény meg se mocczant a halálos sebre; pillanat múlva karabínom újra meg lön töltve s a második hegyes golyóval megadtam néki a kegylövést. A roppant állat pár másodperczig ide s tova megingott, aztáu összerogyott— s ekkor egy harsány angol „w h o - w b o o p !" basítá végig a síkon a levegőt és fülébe is jutott azon egyetlennek, ki azt megérté. Mihelyt összerogyott a bölény, értelmes lovam azonnal hozzá kívánkozott s megszagolgatta a hullát; én pedig leszállván , a kantárszárat karomra csavartam s most már tökéletes bölényvadász-lovam nyakát veregetve, a megölt ellenségre ültem s magam tájékozása végett a vidéket néztem. A távolban látható volt a nagy patak vonala, mellyen vadászatközben átjöttem s mellynek partján valahol tanyánkat lenni tudtam; aztán a láthatár szélén ott látszott ama domblánczolat, mellynek tövében szekereink pár nap előtt utaztak; eltévedéstől tehát nem kellett tartanom, — élö lény azonban sehol sem volt látható. Végre a távol ködéből két sötétebb folt bontakozott ki s közeledvén, kétlovas körvonalait mutatá. Bromfield György, ki nyomomat keresve jött utánam, hallá az ismert „wbo-whoop !"-ot s a hang után igazodva, egy dombocska tetejéről kivette, hogy egy barna tömb mellett a távolban én állok ott. Ekkor visszament Martin őrnagyért s a 40 perczig tartott futamnak e két tanúja nem sokára hozzám érkezett. Kis vártatva Bayard is felmerült a láthatáron s hozzánk csatlakozott; ő is elejtett egy bölényt, mellynek nyelvét nyergén bozá; aztán együtt indulánk fürkészni a