Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860
1860-05-10 / 13. szám
198 sukat rendesen kezdik. E szökdelést nem annyira a fej és far felhányása, mint inkább az teszi feltűnővé, hogy hátuk púpja s a lobogó hosszú serény jobban kiválik. A perczben, midőn lovainkat a vad utáni futamra neki bocsátottuk, Taymouth csupa tüz volt előre juthatni s midőn az állatok menekvő tömegét látta, az utölérketés vágya még inkább növekedett benne. Tudván, hogy a lovak a bölény látására és szimatolására meg szoktak rémülni, Taymoutb-t a futamló állatok nyomába vittem, hogy szokjék a szimathoz és közeledésre bátorodjék. Csakhamar nyomukba is értünk; de midőn mintegy húsz ölnyire valánk az utólsó bikától, lovam iramja egyszerre csökkent, füleit hegyezni kezdé, szemmeresztve nézett—s én érzém, hogy fél és örömest megfordúlna. Sarkantyúm csendes érintése azonban s ama szorítás a térddel, mellyet a lovak olly jól értenek, kiverte fejéből a vonakodást — s kettőzött sebességgel haladva, a bölényekkel már párvonalban futottunk, bár lovam ezektől oldalvást még mindig távolabb tartózkodott, mint sem oliajtám. Ha a kantár s a két sark nem működik, elragadott volna; ezek segélyével azonban annyira vihettem, hogy — bár folyvást küzdve ellenem, mintegy tizenkét ölnyire futottunk a gulya előtt. E túlszárnyalás következtében a visszatartás alkalmával képessé lön lábat változtatni s fejét és farát akéut hányni, hogy czéloznom és lőnöm egy ideig teljességgel nem lehetett. Oh milly hevélyes vad élmény volt az, e barmincz kormos fekete szörny közelében vágtatni s látni, mint fut három négy egymás mellett s egymás nyomában, — míg az utólsó öreg bika (rendesen a gulya királya) szarvait rázva s fejét szügyébe vágva mintegy azt látszik mondani üldözőjének: „Gyűlöllek, futok, de jaj neked , ha utamba kerülsz!" Bayard eleinte nem lövés végett — lianem inkább bogy nekem járjon kezemre, intézte futamát; s csak midőn egy nagy bikát szorítottam ki a gulya bal oldalára, csak akkor láttam meg őt és Canterallt is hozzám közel. Reájuk kiálték ekkor , hogy menjenek fel a bikára s Bayard derék biztos lován csakugyan mellette is termett, rá lőtt revolverével s találta is, de nem érzékeny helyen. A bölény ekkor dühössé lön s mint ezt Bayard is én is tapasztalok, kész volt minden uíjába esőnek neki rohanni; — aztán elkiilönödött a többitől s egészen más irányba egyedül ment. Lőttem reá, de sikertelenül; aztán Canterall tett három lövést s tisztán elhibázta, holott Kansas lova gyönyörűen nyugodt volt alatta. A bölényekkor egy patakhoz ért, mellynek meredek magas martjául, az iram legcsekélyebb mérséklése nélkül lehető legvakmerőbhen ugrott le s a meder vizében tökéletes bukfenczet vetett. Én és Bayard a parton megállottunk s vártuk a perczet, midőn a túlsó parton felmászó állatra biztosan lőhessünk. Bayard revolverének azonban nagy volt a távolság, az én második lövésem pedig az állat hátát rézsút korzsolá. Atkeltünk ekkor a patakon s harmadik lövésem a roppant állat czombját törte el, mire rögtön megállapodott. Közeledvén a bár sánta, de még mindig támadni kész bikához, én jobb oldalára lovagoltam, hogy bal felé könnyebben lőhessek — s golyóm a vállap mögé kissé felhajtott, mire a bölény perczig támolygott, aztán összerogyott. Lovam kényszerítésével lehető közel mentem a megdermedthez s leszállván, vadászkésemet Canterallnak adtam, vágná le e bikának kiválólag bosszú szakállát, melly a farokkal együtt most Beacon Lodge lakásomat ékesíti, — míg több bölényfark esi-