Vadász- és Versenylap 4. évfolyam, 1860

1860-03-20 / 8. szám

120 a. lónak szüntelen mutatkozó önfeláldozó készségét eléggé felérti s méltányolni is tudja. A legjelesebb férfiak minden időben szerették a lovakat s foglalkodtak is velök. Julius Caesar és nagy Sándor koruknak legjobb lovaglói valának; Xenophon a lovaglásról értekezést írt; nagy Frigyes porosz király mód nélkül szerette lovait s ha üres ideje akadt, mi e jeles és gondos fejedelemnél ritkán történt meg, előbb fuvolyáját vevé elő, azután látogatást tett istállóiban; 4-dik Henrik pedig igen szeretett az ólakban aludni lovai között s azokat enyelegve leghüebb és legbiztosabb udvaroncainak szokta nevezni. Szent László királyunk korának legügyesebb lovasa volt. Nem akarván azonban az előzmények körül sokáig időzni, minthogy a tárgy, mellyrölértekezni szándékom, úgyis nagyon terjedelmes s így azt a legszűkebb korlátok közé keilend majd szoritnom : áttérek felvett eszmémre, a lónak szigorú természetrajzi vizsgálására, mellőzvén amennyire lehet, minden nem ide tartozandókat s azokat félre tevén azon időre, midőn talán szerencsém leend e lapok olvasóinak, a lóról történelmi szempontból merített észleleteimet előadni. A lő, mint minden más állat, eleinte a természetben vadan élt scsak miután a vad lovak néhány példánya az emberek kezébe került s ezek ez állatok hasznos, sőt szükséges voltát átláták, terjedt az mindig tovább, hol szaporodás, hol új vad lovak hozzászerzése és megszeliditése által kézről kézre, országról országra. A lófaj azonban , miután azt az emberek meghódíták, semmit sem vesztett, sőt inkább mind anyagi tekintetben, mind abban, melly az anyagi felett van , de mellyet az állatnál szelleminek még sem nevezhetünk: igen sokat nyert; mert lovaink, mellyek rendes etetésben és ápolásban részesülnek, hasonlithatlanul szebb , nemesebb és izmosabb testiiek azoknál, mellyeket még mai napig Ázsia sivatagain vadan találunk s ezenkívül a legszebb, legnemesebb rendeltetésnek örvendnek valamennyi állat között. A vad ló többnyire egérszürke, vastag, idomtalan fejű ; fülei lágyak, szélesek, lefelé lógók mint azok, mellyeket lovainknál disznófüleknek nevezünk; szőre bosszú, borzas, fénytelen, serkés; sziigye keskeny, farka vékony; hátgerincze kiálló ; hátulsó lábai befelé csuklanak, mint az úgynevezett tehénlábak; szemeiben hiában keresnők ama ragyogó fényt, azon értelmes beszélő kifejezést, melly szelid lovainknak olly feltűnő disze s ez utóbbiakat, csupán rendkívül gyors futásával múlja felül. Egyes embereket megtámad, de ha többen jelennek meg előtte, rögtön sebes futással menekül. E vad lovak az uralalji sivatagokon még igen gyakoriak. Az ázsiai vad lótól szelid lovainkhoz mintegy átmenetet képez az oroszországi ló faj, melly közép termetű, homloka lapos és széles; szemei i (íztelenek és homályosak ; nyaka rövid és vastag; sziigye erős és széles; csontjai nagyok, lábai vastagok, patái lágyak (a rendes és jó alkatú pata se nem kemény se nem lágy, hanem ruganyos) farka és serénye sűrű, tömör szőrű s mód-nélkül bosszúra megnő. E lovak igen engedelmesek és tanulékonyak, de nehézkes testük és rendkívüli erejük miatt, inkább hámba mint nyereg alá alkalmasak. A kalmük lovat ellenben kitűnő gyorsasága és könnyűsége kiválólag alkalmassá teszi a nyereg alá; s bár szépnek nevezn