Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-02-28 / 6. szám

92 Vaddisznó-vadászatok Zemplénben. Tudom, hogy e lapok olvasóinak nagy része nem ismeri a vadászat azon nemét, mellyet vidékünkön mi a legélvezetesebbnek tartunk — a vaddisznó-vadászatot. Érdekes és élvezetes az, kivált úgy a mint azt mi szoktuk rendezni. De hadd ismertessem meg előbb a helyi viszonyokat. Ugyanis az éjszaki vidékekről ide levándorolt s megbonosúlt vaddisznók sehol sem tartózkodnak örömestebb, mint a Beszkéd hegyláncz alatt, mivel ott nem felettébb vad és nem igen magas fekvésű bikkesekben laknak s legkevésbé háboríttatnak. Országunk éjszaki határszélei közt tehát leginkább Zemplén és Ung felvidékén ; mert kevés, majdnem semmi birtokos nem lakván ott, kevésbé zavartatnak, mint Sárosi szomszédainknál, vagy a gyáriparos Szepestől kezdve nyugot felé, és jobban megbonosúlnak e nem zordon és nem meredek begyekben, mint Bereg vagy Marmaros magaslatain. Ezen idyllicus tájon szoktunk mi vadászni legörömestebb, bol a kevés változatossággal biró s többnyire felfordított tekenökhöz és szakajtókhoz hasonlító begyek közt szegény, buta s alázatos orosz nép lakik ; téli öltözetük többnyire meghatározhatlan neme a gubának vagy szűrnek, mellynek négyszögű kátgallérjáról vékony faggyúgyertya alakú kolonczok függnek alá, saját készítményeik. Faluik; többnyire bárom tornyos templomokkal birnak, de ezekbe a harangok nem férnek, hanem külön haranglábakba^ helyezvék el s ezekkel úgy harangoznak, hogy az egyik harang kötelét az egy, a másikat a más kezére, a harmadikat egyik lábára csavarja a harangozó s ekkép sajátszerű — a cséplés taktusához hasonló melódiát játszik el, mellyben soha két hang egyszerre nem szól. Hát még millyen kis marháik vannak ! lovaikra ugyanis alig merünk ülni, mert lábunk, ha kissé hosszabbra nőtt, a földet is néha, de a havat bizonyosan érinti róluk s ha szánokba fogják őket, néha a nagy lióból csak úgy látszanak ki, mintha úsznának benne. E kis lovak azonban olly törhetlen ép egészséges faj, hogy néha csodálkozásra indítanak ; mert mindamellett, hogy másfél s nem ritkán egy éves korukban már befogatnak, még is aránylag nagy terhet visznek akár fuvarban jó és rosz utakon, akár (mi még csudálandóbb) tömérdek életet és szénát szállítanak nyáron és fát télen a legroszabb helyeken meredek hegyekről le akként, hogy kocsisuk csupán a rúd végét fogja, különben pedig csak a gyeplős lóra alkalmazott egyes kendermadzagból álló gyeplőszárou kormányozza őket ; másrészt pedig mindig jó húsban vannak, vidám nézésnek és hibátlan lábnak, fő érdemük azonban kivált reánk nézve az, hogy hegyre fel és onnan le kitűnő biztossággal és serényen lépnek minden — még a legroszabb gödrökön át is. Sajátszerű hangzásuak továbbá ezen orosz falvak nevei : Hankócz, Koskócz, Baskócz, Maskócz, Bnkócz, Makócz, Kvakócz, Dedasócz, Rafajócz, Holcsikócz, Csukalócz, Piszkurócz, Parikuzócz, Telepócz (inkább talán Ürespócz ?) és még más 40—50 óoz. Ezen sok ócz közt feküsznek azon, kissé még is becsületesebb hangzatú faluk: Alsó-és Felsö-Csebinyc, Krasznibrod, Mezölaborcz, Yidrány és Palota, hova mi évről évre mindig január hóban járunk vadászni, ha hólepel borítja a vidéket s a