Vadász- és Versenylap 3. évfolyam, 1859

1859-02-28 / 6. szám

93 vadat körülnyomozni és igy biztosan elejteni lebet. Midőn tehát e ezélból évenként négy-öt napra felmegyünk, már biztos hirekkel várnak az erdészek ; azonfelül minden vadászat napjának reggelén azon egy-két hajtást körülnyomoztatjuk, mellyekhez legtöbb reményünk van, ha valljon az éjen át el nem hagyta-e azt a vad. E szerint csak ritkán érünk reá egynél több hajtást tenni, de melly azután kárpótol minket. Midőn tehát reggelinket elköltöttük s nyomozóink visszajőnek azon hirrel, hogy e vagy ama hajtásban két vagy három egyes kan, vagy 10—20, sőt 40—45 darabból álló nyáj van, elindúlunk a súík két lovas szánokon, mellyeken csak egy-egy vadász ülhet, de mellyeket a kocsison kivül kisér a másik ló tulajdonosa, (minthogy itt sok szegényebb gazdának csak egy lova van, mellyet mezei munkában két kis ökre elé fog); a fegyver- és bundahordó hajtó, kik jobbról balról ugrálnak körülte s támogatják a szánt, hogy feine forduljon. Midőn már eltérve valamelly rendes útról a hajtás felé közelgünk, előre küldetik 40—50 hajtó a havat taposni, hogy abban szánaink gázolhassanak — s miután illy módon a hajtáshoz érünk, körülvétetik az a 250—300 hajtó által és elállítatnak a vadászok. Egy idő múlva megzendül a mindennemű s furcsánál furcsább egyes felkiáltásokból álló liajtólárma, melly közé a kerülök és tizedesek egyes pisztolylövései vegyülnek s mindannyiszor az összes hajtósereg felkiáltásával kisértetnek, hogy az erdő szinte megrendül bele. És még ezen iszonyú lárma is csak ritkán képes a lomha kanokat fekhelyeikből kiriasztani; gyakran bevárják ezek a hajtókat, kik azután botokkal is verik ki vaczkaikból. Ezek viszont köztük akarnak néha áttörni s ollykor egy-két hajtót messzire ellöknek, vagy épen agyaraikkal hasítják fel öltönyét s testét is, mert azt ritkán talán soha sem hallani, hogy a hajtók megfutnának tőlük, sőt a 10 éves gyermekek is bottal szembeszállnak vele. De ha egész nyáj hallja a lármát, az kimozdúl tanyájáról s vagy futva vagy néha lassúbb menetben is jő a vadászokra. Ezalatt a vadászok során mély csend honol, mert midőn e vadászatokon mindig biztosan várjuk a vaddisznót, akkor a farkast kivéve soha semmi vadra nem lövünk s farkast sem látunk soha, mert az már a nyomozók csekély zajától jó előre odább áll. Mialatt tehát a szelid őzecskék néha párjával, néba több is egymásután csak úgy eltánczolnak előttünk s a ravasz rókának esze nélküli oldal- vagy visszafutásában gyönyörködünk, ha azt egy kéz- vagy arczmozdulattal megijesztettük — felriaszt minket a hajtók azon rémitő ordítása, midőn a vaddisznókat meglátják vagy épen kimozdítják. Teli torokból ordítják ekkor hogy „trimaj Î trrimaj !" (tartsad, ne ereszd) s mialatt ők azon igyekeznek, hogy köztük át ne törjenek, azalatt mi lázas várakozásban előbb az iszonyú csörtetést halljuk, mellyet nem csak a lábaik alatti száraz gallyak, hanem az útjokba eső növendék-fák vagy bokrok összezúzása okoz ; azután esnek a lövések. Ha egy, utána két-három-négy lövés esik s több nem, jele hogy egy helyen mentek át a vadászok során ; de ha bizonyos időközök után ismét több s még több lövés durrog, jele hogy a nyáj visszariadt s ismét más és más vadászokra jött ; irigyeljük ekkor azok sorsát, kik a nap szerencséjében osztoztak s csak a hajtás végével látjuk az eredményt, mint példáúl 1855-ben, midőn egy hajtásban egy nyájból 10 darab esett, mellyekből Ujházy Sándor egymaga 5 darabot ejtett el. Igy vadászunk mi 1850 óta rendesen minden évben s ha nem is szolgál mindig r