Vadász- és Versenylap 2. évfolyam, 1858

1858-06-20 / 17. szám

273 vid időre kerülnek elö. A vízi vadnak illy kora megjelenése tapasztalás szerint mindig megrontja a vadászatot, azon évben rendesen meggyérül a vad; bizonyosan a fáradalmas költözés kínjai, eledel hiánya s a vérszomjas sasok martalékáéi esik sok, minek liíjját a vadász meg szokta érezni. Józsefnapkor rendesen mindennemű vizivad seregestül beköszönt. Tapasztalás szerint mindegyik oda tér vissza, hol tavai tanyázott, hacsak onnét ö vagy párja valamelly baleset által el nem zavartatott. Nyugtalanabb s fürgébb állat különben alig van a vízivadnál! Akadna nekiböeledele ott hol van, a társaság is jókora minden fajból, de ö azért szünet nélkül csavarog, jő s megyen minden irányban, éjjel és nappal, az Isten tudja honnét, merre s mi czélból. Nincs az órának olly percze , liogy egykét folt közel vagy távol, vagy belőle legalább egykettö szárnyra ne kelne vagy be ne szállana. Csodálatos mozgékonyság, mellynek okát már több ízben fürkésztem, de miből solia nem tudtam egyebet kitalálni, mint : hogy egy egy válfaj ösztönszerűleg szít a másikhoz, lia jó helye akad, arra társait is összehíjja, vagy liogy tán látogatóba járnak megnézni, liogy hogyan vannak a szomszédban! Gyakran egy szép vadliba vagy ruczafoltot pillantunk meg felettünk, mint hasgatja egyenlő sebességgel s egy falkában a léget. Egyszerre egy kettő kiválik a csapatból, s egész más irányban elrepül. Vájjon összepereltek-e egymás közt, vagy követekül küldetnek valahová, vagy miért hagyták el társaikat? azt csak ök tudják. De ne kérdjük miért van ez igy! Ezen rendkívüli mozgékonyságtól kölcsönzi a vizivadászat legkitűnőbb jellegét: a változatosságot; ennek köszönheti a vadász, hogy a vizi madár örökös jártában keltében olly gyakran jö lövés alá s folytonos feszültségben tartja kedélyét. Itt a réten nincs harsány kürtszó, mellynek messzire elriadó hangjai, három vagy négyszeres viszhangokban olly idézöleg szólnak a bérczoldalról, vagy a lombárnyas erdők méhéből! Itt nincs élénk ebcsaholás, mellynek ballatára a vadász ereiben a vér fölszökken s ütere olly erővel lüktet, hogy saját szive dobbanását is meghallja: itt egyedül a vízivadnaksziinteles sürgésforgása tartja a vadászban ébren a szenvedélyt, ez foglalkodtatja szünet nélkül figyelmét, liogy a nagyszerű magányban, és az őstermészet rideg egyszerűségében magát idegennek s elhagyottnak ne érezze. (Folyt, következik.)